Hoffmann von Fallersleben: A gondolat szabad (Die Gedanken sind frei in Hungarian)
Die Gedanken sind frei (German)Die Gedanken sind frei, Ich denke, was ich will Und sperrt man mich ein Drum will ich auf immer Volkslied, ca. 1790 bearbeitet von Hoffmann von Fallersleben, 1841 (Erstdruck 1842)
................................................ A vers 1780-ben bukkant fel először szórólapokon, szerzője ismeretlen. Egy szöveg tévedésből 1790-re datálja, és persze mindjárt a francia forradalom hatását fedezi fel rajta utólérhetetlen éleselméjűséggel és eredetiséggel, a kor jellemző dokumentumát látva benne... Pedig a gondolat szabadságának gondolata már a szabadságot egyáltalán nem ismerő középkorban is felmerült, például Walter von der Vogelweidénél... De azért mégis csak jellemző a korra a vers, mert többen is feldolgozták és publikálták a XIX. század első felében; a fenti változat Hoffmann von Fallerslebentől való, 1841-ből. Legalábbis a „szabadság” szó jellemző: Németországban valójában nemigen gondoltak másra, mint a rengeteg német nyelvű állam egyetlen állammá való egyesítésére: még a hét évvel későbbi frankfurti Nemzetgyűlés is csak monarchiának volt képes elképzelni a megalapítandó német államot, köztársaságról, népfelségről szó sem esett, a császári koronát a a porosz királynak ajánlották fel, az meg nem volt hajlandó elfogadni a gyülevész „nemzet” kezéből... A versben szereplő szabadsághangulat szép képét az is zavarja, hogy ugyanez a Fallersleben írta a Deutschland, Deutschland über alles (Németország mindenek felett) kezdetű dalt, amelyet a megalomániába esett Németország az első és a második világháborúban harsogott és nemzeti himnuszává tett (ráadásul Haydn zenéjével, amelyet a jámbor konzervatív zeneszerző Ferenc császár ünneplésére komponált, s amelyhez a Gott erhalte Franz den Keiser, Isten, tartsd meg Ferenc császárt kezdetű szöveget írták). Erről ugyan Fallersleben éppúgy nem tehet, mint Haydn, ő nyilván nem is német világuralomra gondolt, hiszen Németország még csak nem is létezett 1841-ben; valószínű, hogy „Deutschland
|
A gondolat szabad (Hungarian)Ami eszme, szabad! Szabad a gondolat És hogyha lakom Ezért, amig élek,
über alles” az ő számára még nem azt jelentette, hogy ’Németország világuralomra van hivatva” – „Csússz-mássz! Csússzál-másszál! Te meg az ördögöd!” (l. ott) című versének tanúsága szerint a németeket nem Herrenvolknak, uralkodásra termett nemzetnek tekintette, hanem éppen ellenkezőleg szolgalelkű csúszómászóknak –, hanem egyszerűen azt, hogy ’a legfontosabb dolog az, hogy legyen egységes Németország’. De lehet ez elszólás is, titkos gondolat akaratlan kibökése... Amikor néhány évtizeddel később létrejött az egységes Németország, az a Németország azonnal arra gondolt, hogy neki uralkodnia kell legalábbis Berlin és Bagdad között a közbülső „szolganépeken”... „A lengyeleket sajnos kénytelenek leszünk kiirtani”, írta Bismarck egy magánlevélben. A francia nép szabadságvágya is a világuralomra törő Napoleon iránti lelkesedésbe csapott át néhány év alatt. Abban az országban pedig, amelyről azt kellett énekelnünk az én gyerekkoromban, hogy „Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad”, olyan rabszolgaság volt és olyan tömegmészárlások történtek, hogy ahhoz képest a leszadistább királyok, a legőrültebb római császárok rémuralma a szabadság idillikus birodalma volt. Ma már ezt nem tilos kimondani – de nem mondják, nem beszélnek róla, nem került sor a kommunizmus nürnergi perére, és a történelemnek ez a fejezete ezáltal szinte ki van rekesztve a köztudatból, mert akik a tömegkommunikációs eszközök elsöprő hányadát a kezükben tartják, azok szerették és most is szeretik Sztálint, Mao-ce Tungot, a kambodzsai Pol Potot és nyájasabb modorú utódaikat, akik rájöttek, hogy a tömegkommunikáció sokkal hatásosabb eszköz a cenzúránál, a betiltásnál, a „szabad” pártnapoknál... Egy bizonyos fajta entellektüel számára csak az politically correct, amit ő gondol szabadon. De ne gyanakodjunk Fallerslebenre: neki még nem lett volna alkalma lesöpörni az asztalról más véleményeket, ha ezt diktálta volna neki az igazságvágya.
|