Lenau, Nikolaus: Kettős honvágy (Doppelheimweh in Hungarian)

Zwiefaches Heimweh hält das Herz befangen,
Wenn wir am Rand des steilen Abgrunds stehn
Und in die Grabesnacht hinuntersehn,
Mit trüben Augen, todeshohlen Wangen.

Das Erdenheimweh läßt uns trauern, bangen,
Daß Lust und Leid der Erde muß vergehn;
Das Himmelsheimweh fühlts herüberwehn
Wie Morgenluft, daß wir uns fortverlangen.

Dies Doppelheimweh tönt im Lied der Schwäne,
Zusammenfließt in unsre letzte Träne
Ein leichtes Meiden und ein schweres Scheiden.

Vielleicht ist unser unerforschtes Ich
Vor scharfen Augen nur ein dunkler Strich,
In dem sich wunderbar zwei Welten schneiden.

Kettős honvágy a szív, a szív kötelme,
Ha tátong alattunk a meredély
S odalátunk, hol hív a síri éj,
Borús szemünk halál felé terelve.

Földihonvágytól szorong, fáj az elme,
Hogy vágyunk, kínunk ideje csekély;
Égihonvágy úgy suttogja: Remélj!,
Mint hajnal szele új életre kelve.

E kettős honvágy zeng a hattyudalban
Könnyünkké folyva össze halkan:
A könnyű Múlás és a nehéz Válás.

Talán a sosem vizsgált titkos Én
Sötét vonal csak Látó Szem egén,
Két világ közt árok, mit a halál ás.