Lowell, Robert: Az Unió halottaiért (For the Union Dead in Hungarian)
For the Union Dead (English)Relinquunt omnia servare rem publicam.
The old South Boston Aquarium stands in a Sahara of snow now. Its broken windows are boarded. The bronze weathervane cod has lost half its scales. The airy tanks are dry.
Once my nose crawled like a snail on the glass; my hand tingled to burst the bubbles, drifting from the noses of the cowed, compliant fish.
My hand draws back. I often sigh still for the dark downward and vegetating kingdom of the fish and reptile. One morning last March, I pressed against the new barbed and galvanized
fence on the Boston Common. Behind their cage, yellow dinosaur steam shovels were grunting as they cropped up tons of mush and grass to gouge their underworld garage.
Parking lots luxuriate like civic sand piles in the heart of Boston. A girdle of orange, Puritan-pumpkin-colored girders braces the tingling Statehouse, shaking
over the excavations, as it faces Colonel Shaw and his bell-cheeked Negro infantry on St. Gaudens' shaking Civil War relief, propped by a plank splint against the garage's earthquake.
Two months after marching through Boston, half the regiment was dead; at the dedication, William James could almost hear the bronze Negroes breathe.
The monument sticks like a fishbone in the city's throat. Its colonel is as lean as a compass needle.
He has an angry wrenlike vigilance, a greyhound's gentle tautness; he seems to wince at pleasure and suffocate for privacy.
He is out of bounds. He rejoices in man's lovely, peculiar power to choose life and die – when he leads his black soldiers to death, he cannot bend his back.
On a thousand small-town New England greens, the old white churches hold their air of sparse, sincere rebellion; frayed flags quilt the graveyards of the Grand Army of the Republic.
The stone statues of the abstract Union Soldier grow slimmer and younger each year – wasp-waisted, they doze over muskets, and muse through their sideburns.
Shaw's father wanted no monument except the ditch, where his son's body was thrown and lost with his "niggers."
The ditch is nearer. There are no statues for the last war here; on Boylston Street, a commercial photograph showed Hiroshima boiling
over a Mosler Safe, "the Rock of Ages," that survived the blast. Space is nearer. When I crouch to my television set, the drained faces of Negro school children rise like balloons.
Colonel Shaw is riding on his bubble, he waits for the blessed break.
The Aquarium is gone. Everywhere, giant finned cars nose forward like fish; a savage servility slides by on grease.
|
Az Unió halottaiért (Hungarian)„Relinquunt Omnia Servare Rem Publicam"
A régi Dél-bostoni Akvárium most hó-Szaharában áll. Betört ablakain deszka. A széljelző bronz tőkehalán pikkely alig maradt. Kiszáradtak a kongó tartályok.
Egykor csigaként tapadt orrom az üvegre; tenyerem bizsergett, széttörte volna a riadt, engedelmes halak orrából felszálló buborékokat.
Kezem visszarándul. Fel-felsóhajtok még most is, visszavágyva a halak és hüllők lenti, sötét, öntudatlan birodalmát. Múlt márciusban egy délelőtt nekidőltem a bostoni főtér
új krómozott szögesdrótjának. A ketrecben röfögő, sárga dinoszaurusz-földmarók túrták fel tonnaszám a sarat meg a füvet, vájták alvilági garázsukat.
Boston szívét parkolók és homokozók növik be. Narancs- és sütőtökszínű gerendák fűzője tartja az Állam remegő Házát;
belényilall a lenti vájkálás, és átnéz Shaw ezredesre meg pufók arcú néger katonáira, St. Gaudens polgárháborús emlékművén, melyet deszkasín óv e földrengés ellen.
Két hónappal rá, hogy végigmasíroztak Bostonon, az ezred fele halott volt; szinte hallani a bronzba öntött négerek lélegzését, marad az avatáskor William James.
Emlékművük, mint halszálka, megakadt a város torkán. Ezredesük iránytű-sovány.
Dühösen éber, mint a veréb, finom és ugrásra kész, mint az agár: a jólétre fintorog, fuldoklik: nyugtot áhít.
Őt már nem fogja kötelék. Élvezi a csodálatos, csak-emberi hatalmat: az életet választani és meghalni – a halálba vezeti seregét, az ő gerince nem hajolhat meg.
Új-Anglia ezer kisvárosi terén régi fehér templomok őrzik a lázadás őszinte, inas szellemét: a Köztársaság dicső seregének temetői rojtos zászlóikba takaróznak.
Az Unió Katonájának elvont szobrai minden évvel karcsúbbak és fiatalabbak – bóbiskol a sok nádszáltermetű, puskájára támaszkodik, szakállát babrálja.
Shaw apja emlékművet nem akart, csak a gödört, ahova fia holtteste zuhant együtt „niggereivel".
Hozzánk közelebb a gödör. Szobrot á mostani háborúnak nem állítottak; a. Boylston utcán reklámmontázst látok egy kirakatban, Hirosima izzik
egy Mosler-széf felett: »Az Idő Sziklája", mely túlélte a robbanást. Az űr is közelebb. Mikor televízióm elé kuporodom, léggömbök szállnak fel, néger iskolások szikkadt arcai.
Buborékján nyargal Shaw ezredes, várja a a megváltó pukkanást.
Nincs többé Akvárium. Körös-körül uszonyos autócápák cikáznak; kenőzsíron barbár szolgaszellem siklik.
|