Shakespeare, William: LXXIII. Szonett (LXXIII. Sonnet in Hungarian)

That time of year thou mayst in me behold,
When yellow leaves, or none, or few do hang
Upon those boughs which shake against the cold,
Bare ruined choirs, where late the sweet birds sang.

In me thou seest the twilight of such day,
As after sunset fadeth in the west,
Which by and by black night doth take away,
Death's second self that seals up all in rest.

In me thou seest the glowing of such fire,
That on the ashes of his youth doth lie,
As the death-bed, whereon it must expire,
Consumed with that which it was nourished by.

This thou perceiv'st, which makes thy love more strong,
To love that well, which thou must leave ere long.

Bennem azt az évszakot láthatod,
Mikor sárga levél árvul a fán,
A hidegtől borzongó ágakon,
Hol madárdal szállt - most csend és magány.

Egy ily nap alkonyát látod bennem,
Míg nyugaton a nappal elenyész:
Mit fekete éj apránként elnyel,
S rá az alvás, mint halálos pecsét.

Bennem látod ama tűznek fényét,
Mely parazsa hamvain heverve,
Mint halálos ágyán, éppen szétég,
Elpusztulva attól, mi nevelte.

   Ha ezt felfogod, szerelmed megnő,
   Szeress hát te jól, amíg nem késő.