Coleridge, Samuel Taylor: A holló (The Raven in Hungarian)

Christmas Tale, Told By A School-Boy To His Little Brothers And Sisters

Underneath an old oak tree

There was of swine a huge company

That grunted as they crunched the mast

For that was ripe, and fell full fast.

Then they trotted away, for the wind grew high:

One acorn they left, and no more might you spy.

Next came a Raven, that liked not such folly

He belonged, they did say, to the witch Melancholy!

Blacker was he than blackest jet,

Flew low in the rain, and his feathers not wet

He picked up the acorn and buried it straight

By the side of a river both deep and great.

Where then did the Raven go?

He went high and low

Over hill, over dale, did the black Raven go.

Many Autumns, many Springs

Traveled he with wandering wings:

Many summers, many Winters

I can't tell half his adventures.

At length he came back, and with him a She

And the acorn was grown to a tall oak tree.

They built them a nest in the topmost bough,

And young ones they had, and were happy enow.

But soon came a Woodman in leathern guise,

His brow, like a pent-house, hung over his eyes.

He'd an axe in his hand, not a word he spoke,

But with many a hem! and a sturdy stroke,

At length he brought down the poor Raven's own oak.

His young ones were killed; for they could not depart,

And their mother did die of a broken heart.

The boughs from the trunk the Woodman did sever;

And they floated it down on the course of the river.

They sawed it in planks, and its bark they did strip,

And with this tree and others they made a good ship.

The ship, it was launched; but in sight of the land

Such a storm there did rise as no ship would withstand.

It bulged on a rock, and the waves rush'd in fast;

Round and round flew the Raven, and cawed to the blast.

He heard the last shriek of the perishing souls--

See! see! o'er the topmast the mad water rolls!

Right glad was the Raven, and off he went fleet,

And Death riding home on a cloud he did meet,

And he thank'd him again and again for this treat:

They had taken his all; and Revenge it was sweet!

Iskolás fiú karácsonyi meséje kistestvéreinek

Egy öles, öreg tölgy alatt

disznók rágcsáltak, nagy csapat,

s vígan röfögtek: hullt a fa

érett makkjának zápora.

Nőtt egyre a szél, hát mind elcsörtetett,

ott hagytak egy makkot, egy árva szemet.

Meglátta, ki akkor ért éppen oda,

egy holló, beszélik: a bú rokona.

A tolla szénnél feketébb

s száraz, noha verte esővel az ég.

Fölkapta a makkot - elásta, ahol

nem messze a nagy folyam árja sodor.

S később aztán merre járt?

Hegyen-völgyön át,

fent suhant, lent suhant, feketén messze szállt.

Sok-sok őszön, tavaszon

utazott vándor szárnyakon,

s annyi nyáron, annyi télen,

felét is sok elmesélnem.

A párjával tértek meg újra oda,

hol égre szökött fel a makkból a fa.

Fészküknek a csúcsa kínálva helyet,

élt nyugton a pár s a madár-gyerekek.

De jött egy favágó, kin bőrzeke volt,

előre meredve szemöldöke, mord,

kezében a balta. Egy szót se beszélt,

hümmögve sorozta a durva ütést,

kivágta a fát - a madár örökét.

Ott vesztek a gyönge, parányi fiak,

s az anyjuk utánuk: a szíve szakadt.

S a törzs lekopasztva az ágaitól

úszott a folyón, s kikötött valahol.

Fűrész, gyalu marta: sok arra való

deszkából a parton épült a hajó,

majd vízre került. - Aztán látta a part

támadni körötte a vészt, a vihart.

Sziklára rohant, a bordája törött...

S fent szállt a madár, károgott, körözött.

Hallotta halók sikolyát, s odanézz!...

Még egy roham, és a hajó belevész!

Boldog volt a madár, repesőn sietett:

fenn trónolt a Halál vihar árja felett,

s ő elébe borult, neki járt köszönet:

bosszút állt, amiért mije volt, oda lett.