Coleridge, Samuel Taylor: A vén Tengerész regéje VII (The Rhyme of the Ancient Mariner / Part VII in Hungarian)

"This Hermit good lives in that wood
Which slopes down to the sea.
How loudly his sweet voice he rears!
He loves to talk with marineers
That come from a far country.

He kneels at morn, and noon, and eve - 
He hath a cushion plump:
It is the moss that wholly hides
The rotted old oak-stump.

The skiff-boat neared: I heard them talk,
`Why, this is strange, I trow!
Where are those lights so many and fair,
That signal made but now?'

`Strange, by my faith!' the Hermit said - 
`And they answered not our cheer!
The planks looked warped! and see those sails,
How thin they are and sere!
I never saw aught like to them,
Unless perchance it were

Brown skeletons of leaves that lag
My forest-brook along;
When the ivy-tod is heavy with snow,
And the owlet whoops to the wolf below,
That eats the she-wolf's young.'

`Dear Lord! it hath a fiendish look - 
(The Pilot made reply)
I am afeared' -`Push on, push on!'
Said the Hermit cheerily.

The boat came closer to the ship,
But I nor spake nor stirred;
The boat came close beneath the ship,
And straight a sound was heard.

Under the water it rumbled on,
Still louder and more dread:
It reached the ship, it split the bay;
The ship went down like lead.

Stunned by that loud and dreadful sound,
Which sky and ocean smote,
Like one that hath been seven days drowned
My body lay afloat;
But swift as dreams, myself I found
Within the Pilot's boat.

Upon the whirl where sank the ship
The boat spun round and round;
And all was still, save that the hill
Was telling of the sound.

I moved my lips -the Pilot shrieked
And fell down in a fit;
The holy Hermit raised his eyes,
And prayed where he did sit.

I took the oars: the Pilot's boy,
Who now doth crazy go,
Laughed loud and long, and all the while
His eyes went to and fro.
`Ha! ha!' quoth he, `full plain I see,
The Devil knows how to row.'

And now, all in my own country,
I stood on the firm land!
The Hermit stepped forth from the boat,
And scarcely he could stand.

O shrieve me, shrieve me, holy man!
The Hermit crossed his brow.
`Say quick,' quoth he `I bid thee say - 
What manner of man art thou?'

Forthwith this frame of mine was wrenched
With a woeful agony,
Which forced me to begin my tale;
And then it left me free.

Since then, at an uncertain hour,
That agony returns;
And till my ghastly tale is told,
This heart within me burns.

I pass, like night, from land to land;
I have strange power of speech;
That moment that his face I see,
I know the man that must hear me:
To him my tale I teach.

What loud uproar bursts from that door!
The wedding-guests are there:
But in the garden-bower the bride
And bride-maids singing are;
And hark the little vesper bell,
Which biddeth me to prayer!

O Wedding-Guest! this soul hath been
Alone on a wide wide sea:
So lonely 'twas, that God himself
Scarce seemed there to be.

O sweeter than the marriage-feast,
'Tis sweeter far to me,
To walk together to the kirk
With a goodly company! - 

To walk together to the kirk,
And all together pray,
While each to his great Father bends,
Old men, and babes, and loving friends,
And youths and maidens gay!

Farewell, farewell! but this I tell
To thee, thou Wedding-Guest!
He prayeth well, who loveth well
Both man and bird and beast.

He prayeth best, who loveth best
All things both great and small;
For the dear God who loveth us,
He made and loveth all."

The Mariner, whose eye is bright,
Whose beard with age is hoar,
Is gone; and now the Wedding-Guest
Turned from the bridegroom's door.

He went like one that hath been stunned,
And is of sense forlorn:
A sadder and a wiser man
He rose the morrow morn.

A Remete a fekete   
Erdőben fent lakik.
Hangja, mint szózat, átható!
Minden matrózzal társalog,
Ki messziről van itt.
 
Térdel, ha reggel, ha dél vagy est,
Vaskos térdepelőn;
Elkorhadt, kemény párna az:
Mohlepte tölgyfatönk.
 
A csolnak jött, hallám szavuk :
„Ez furcsa szerfölött!
Hol az a szép fénytünemény,
Mely ott volt az előbb?”
 
 „Furcsa bizony – Remete szól –
S nem üdvözöltetünk!          
A borda mind vetemedett,   
Csak nyűtt vitorla csüng!
Ilyet se láttam sohasem,
Még csak olybá se tűnt,
 
Csak falevélcsontvázakat,
Miket patakom sodor
Míg uhu huhog, farkas vonít,
Falja nősténye kölykeit,
S havat nyög fa s bokor.”
 
„Nagy Ég! Szörnyetegarca van
(A Révész felele)
Félek! Félek!” – „Evezz, evezz” –
Kacag a Remete.
 
A csónak jött, közeledett,
Csak álltam hangtalan,
A csónak most hajónkhoz ért –
Nagy robajlás alant.
 
A víz alatt robog tovább,
Iszonyú hallani:        
Hajónkba kap, öböl hasad,
Hajónkat benyeli.
 
Elkábított a rémrobaj,
Rengette az eget;
Mint vízbefúlt hét nap után,
A testem lebegett;      
Kimenté álomsebesen
A csónak a beteget.
 
Az örvényen, hajónk helyén,
Csónak, víz egy korong;
Áll néma csend, csak odafent
Visszhangzik még a domb.
 
Ajkam mozog – a Csolnakos
Hatalmasat zuhan;
Felnéz a szent, imádkozik
Az ajka hangtalan.
 
Megragadom az evezőt,
A Csolnakos mereszt
Tébolyult, forgó szemeket,
És vad kacajba kezd:
„Ha! Ha!” – bomol – „most látni jól:
A Sátán jól evez!”
 
Itthon vagyok, lábam alatt
Talaj van, jó szilárd!
Partra lépett a Remete –
A lábán alig állt.
 
„Oldozz, te szent ember, fel, ó!"
Fürkészve néz felém:           
„Mondd gyorsan meg” – szól – „ki vele:    
Ki vagy, miféle lény?”
 
Görcsbe rándult porhüvelyem,
Szorítja vasmarok,    
Hogy történetem mondjam el.
Úgy lett, s feloldozott.
 
Koronkint mindazóta is       
Rámtör a gyötrelem, 
S nem ereszt, míg végigmondva nincs
Lidérctörténetem.
 
Járom a földet, akár az éj,
Az elemem: beszéd.
Arcáról ismerem meg én
Rögtön, kinek való regém –
És regélek regét.
 
Mi lárma zúg e kapun át?
Ott  a vendégsereg;
A kertben a sok nyoszolyóleány
S menyasszonyénekek.
De hallga, szól az estharang,
Imához térdelek.
 
Ó, Nászvendég! Soká maradt
E lélek elűzve ott!
Oly egyedül, hogy azt hittem,
Isten is elhagyott.
 
Lakodalomnál, aj, mi szebb,
Mi az, mi jobb nekem?
Templomba tartó társaság,
Én velük, ők velem! –
 
Templomba tartó társaság!
Együtt imádkozunk,
Mind Atyánk előtt térdepel,
Fohászkodik minden kebel,
Vének, lányok, fiúk!
 
Isten veled! de észbe vedd, 
Vendég, a szavamat:
Jól mond imát, aki imád
Embert, madárt, vadat.
 
Az nyer eget, aki szeret,
Mindent, kicsit, nagyot;
Akkor szeret az Isten is,
Hisz arra alkotott."
 
A Tengerésznek szeme láng,
Ritkás szakálla ősz;
Elment. A Nászvendég csak áll,
Lakomán nem időz.
 
Úgy ment el ő, mint szélütött,
Kire álom borult;
Másnap új ember ébredett,
Bölcsebb és szomorúbb.