Apró parasztházban élt,
Új lakótelep peremén.
Ápolt kertek kúsztak
Kapujáig, és monoton
Motorzaj keltette zord
Téli hajnalokon.
A tiszta házban egész nap
Csend volt. Csak az óra
Tiktakolt a polcról,
Tűzhelyen moccant a parázs,
S a hangapipa szörcsögött,
Ha az öreg megszólalt olykor.
De a csengő ritkán szólt,
Ha elment a tejes,
S egy vállfa koppanása
A nyitott szekrényben fent
Fontolni érdemes
Eseményszámba ment.
Míg a hátsó kertben
Süvítő szél söpörte
A tyúkól tetejét,
S felhőt, sirályt kergetett
Keletre a vitorlás
Felborzolta tó felett.
Hetente látogatta
Egy régi cimboráját,
Lebaktatott az útra,
A kék vidéki buszra
Szállt, és nézte, az ágak
Mint verdesik ablakát.
Míg halvány fényt vetett
Üres házában az alkony
Holt felesége s a hat gyerek
Fényképére a falon,
S a Matrózok Üdve röpülő
Angyalára az ágy felett.
„Nem leszek már soká itt"
Mondta utolsó esténken,
„Nem élem túl a telet".
Vigyorgott s figyelt erősen,
Mit is mondok majd erre,
S meghalt, nem telt egy év sem.
Az eső majd az itt-lét
Hirdetőit, a szavakat
Lemossa sírkövéről
A tengerre néző
Dülöngő temetőben,
S neve iszap lesz ismét.
Üstjei - megannyi sírkő -
Iszap-ágyban hevernek,
Míg új jégkorszak jő,
S mit örökölt, a földet
Mint az ősembert, elnyeli,
S eltűnik minden emlék.
Ám titkos öröksége
Hajnali parton él tovább,
Jövendő korokon át,
Késő sarjak üdvére,
Mint az elröppent madár
Lábnyoma kőbe vésve.