Szente B. Levente: Samo manjak boli (Csak a hiány fáj in Serbian)

magas, domboldal alatt lakunk,
a város idelent - látod
odafönt a temetők,
az ég öleli őket.
nekünk már csak a hiány fáj, mondta nagymama
se filozófus, költő, se szakács, orvos, festő
vagy szerető, se múzsák, se kávéház,
szétesnek, buta lázadásba fúlnak,
mert amikor rád tör a mérhetetlen idő,
a pillanat örök lesz,
jön a semmi, a halál, a félelem.
régi titkos vágyak nincsenek már, nincs
mi pótolhatná a csodát –
társadban az ölelést, a csókot,
a szerető és féltő odaadást.
mert nincs mi kellene, mit kívánsz, mi feltölti szíved-
lelked tartalmát, mit tovább adsz,
csak marad mi ott maradt, mint morzsák
a terítetlen asztalon
a falakon innen és túl, odaát,
csak a tűnődés jutott, mint örök és szép álom,
mert el ne feledd - isteni gondolatok közé
fészket rakott madár vagy:
költesz, nevelsz, tovaszállsz

ispod visokog brežuljka živimo,
grad je u nizini – vidiš
gore su groblja,
nebo ih grli.
nama već samo manjak boli, rekla je baka
nije filozof, pesnik, ni kuvar, slikar
ili ljubavnica, ni muze, ni gostione,
raspadaju, u tupu bunu se guše,
jer kad se na tebe nemerljivo vreme svali,
biće tren večan,
ništa, smrt, strah dolazi.
ne postoje više negdašnje tajne žudnje, nema
šta bi čudo nadomestio –
zagralj saputnika, poljubac,
odanost šta voli i štiti.
jer manjka potreba, želja, to što srce – dušu
ispuni, što se prosledi,
samo ostaje što je ostalo, poput mrvica
na nepostavljenom stolu
ispred i iza zidova, negde preko,
tek maštanje preostaje, kao večan i lep san,
jer ne zaboravi – ptica si koja gnezdo
među božanstvene misli pravi:
ležeš, njeguješ, odletiš.