Szente B. Levente: (hát mégis)

…úgy fognak,
mint őrző kutyák
a vadszagot, mikor
a mindig keresőt lehagyja
most a koldus, a vándor,
a hazatérő, miként
egy kilincset,
kézről-kézre
adnak, szorítanak,
el nem engednek,
csak jönnek és jönnek,
belém lépnek
emlékestül,
ott sokasodnak,
itt gyülekeznek,
úgy tesznek , mintha
otthon lennének,
bennem élnek-halnak,
leköpnek és lenyalnak,
arcul ütnek, megcsókolnak,
lelaknak, más nevében
megáldanak, taposnak,
ó, mit kibír a test, ha szárnyal
az önmagát kereső lélek,
micsoda rettenet, ahogy közben
mardos a hideg belülről,
a test-tájaim szócsaták zúzzák, törik,
fogvacogva már, csontjaim
kificamodva, loholunk hát mégis
a semmi közepén, véges-végig,
valahova, el, el innen, csal el, mondják
vacogva az emberek –
aztán néha mikor elhagynak,
szomorúan bár, de emlékezem:
csöppnyi meleg kéne,
lehetne tenyered
szívem melegében,
de ki vagyok én, ha
te is ezt érzed…