Botár Attila: Oni koji fale (Hiányzók in Serbian)

A hagyományból mintha valamit
ők értenének. A leszúrt husángot
tizenkét kődarabbal kerítik,
s az ekék vasát őszi földbe mártók
a cipót késheggyel keresztelik,
s ha megköpködött tenyerük kaszát fog
kalász a perc, s rakják asztagait
a történelemből végképp hiányzók.
De számolok. A számon kívül szorultak
sokadalmából sóhaj sincs jelen,
verejtékük, mint sírjuk névtelen,
nincs ünnepe, mert nyoma sincs nyomuknak.
Anyák. Apák. Tüdőnek friss lehellet.
Csak ápolták, amit ápolni kellett.

Od predanja oni kao da nešto
shvaćaju. Probodenu toljagu
sa dvanajst kamena ograđuju,
i oni koji plug u jesensku zemlju zarinu
veknu vrhom noža krste
i ako njihova popljuvana šaka kosu uhvati,
tren je klas i oni koji iz istorije
konačno fale, stogove prave.
Ali računam. Iz mnoštva
računa istisnutih uzdah se ne čuje,
njihov znoj kao i grobovi su bezimeni,
praznike nemaju jer i trag njihovog traga fali.
Majke. Očevi. Svež uzdah plućima.
Samo su negovali što se negovati trebalo.