Salamon Ernő: Búcsú anyámtól

Eltelt már nem egy esztendő, nem egy óra, nem egy perc,
hogy az anyámtól búcsúztam. Keserűen megölelt,
egyetlenül szép szemében árvaságunk könnye sírt,
didergett a harmincfokos hidegben, de kikísért.
Ékesszóló, szépen szóló, szívhez szóló panasza
nem érdekelt, rámordultam, megfagy, menjen már haza.
Vállkendőjét összefogta, elhallgatott és megállt,
csodára, hogy megenyhülök, rámosolygok, arra várt.
Fiatal voltam még akkor, szegénységem szégyelltem,
testvéreim letagadtam, velük együtt nem mentem.
Szagos, csúf a szegény, mondtam. Szája szolga, nyála só,
foga hullik, húsa válik, köpdöső és kapdosó.
Elég volt a szegénységből, megyek most már magamnak,
ne ruházzon a rokonság, jaj de csúfak, ha adnak.
Kimondani nem mondottam mindezt, de ezt gondoltam.
Állott anyám a hidegtől s a fájdalomtól ámultan.
,,Elmész, fiam – ez telt tőle – el tudsz menni, hagyj fiam,
csak azt nem tudom mit tegyek, hogy is viseljem magam.
Viszed, neked kisütöttem az utolsó egy libám,
mit mond majd a három kisebb, azt mondja, az én hibám.
Elküldelek egyetemre. Addig, amíg ott leszel,
fedezzük a tanulásod, mindnyájunk böjtöt visel.’’
- Ha sajnálod, el se megyek - ,,Ha így beszélsz, el se menj.
Tanulni kell. Arra kérlek, vagy írj nekünk, vagy izenj.
Engedd, hogy megcsókoljalak.’’ – Csókolj, hanem mire jó,
ne örökké pityeregjél, szégyellem, az nem való!
Átkozott csontos pofámon édes arca nyoma fáj,
gyönyörű pergamensárgán – megálmodom – visszaszáll,
Állott bokáig a hóban, nézett-nézett nagy búsan.
Mondott volna még valamit, de félt szólni biztosan.
Állt, csak állt. Fázott a lába. De rég kellett egy cipő!
Két és féléve beszéltük. De megvenni? Hát ki ő?