Nagy László: A zöld sátor elégiája

Voltam én boldog is,
csontomig boldog ama völgyben:
az ártatlan Farkastorokban,
de ordasos korban boldog,
aki csodaütötten remél,
mert ingem riadalom jelképeként
legyűrve a bokor alá,
mert öltözöm az erdő meg a nap
zöldarany reflexeibe olyanná,
ki az üszök-hozó bandák szivét is
átdöföli nyári szemével.
Ama völgyben, a Farkastorokban,
nem voltam veszendő, kiírtható
a világ jegyei közül, se magányos,
mert mátkám a nomád isten édeslánya,
zengés, de lánctalan, levélkoszorús,
kinek nászajándékul küldi a sas
a legszebb tollát, hogy utálja a port.
Oltárunk rőzse tüze, szép az eskű,
nikotinos ujjacskák emelkedése
őrjítően üres zenitre a korból,
s koholva a jövőt, a mesét:
leveles ágból kettőnknek sátrat
én hajlítok majdani pátriárka,
az ősmama keze pedig vízben lappang,
rákok a fölesküdt ujjacskákon
csüngnek alá mohosan, konokan,
satuba fogják a rózsát, holdat,
de fazékbeli sírásuk jobban fájdít,
érezd a helyükbe magunkat
ahogy centuriók főznek veresre
s körmünk csikorog egy kondér falán.
De hála, a szerelem zöld sátorba
csókolózni fektet, s a magunk tüze
kínlat a gyönyörre hallatlanul,
étlen is a kreol csúcsokat hágom,
napfoltos hátamból zápor ered meg,
vadezüst cimbalom kívül, belül,
míg nyála kiszárad cukros szádnak,
s már egymás mellett fekszünk fölfeszítve
hattyúi keresztcsontunkra aléltan,
szép ál-halálban – de így is látom:
fölszállsz a zöld ágak ívein át,
légrepesztő lábaid énekelnek
s szivárványbugyorban hátacskádon
átmented a harmadik évezredbe
a porontyot, a csillagszeműt.
Most mennyezetem, mennyem, napom is mész,
most mészből pattintott leveleknek,
álomból fölrepedt szemhéjaknak
randevúját kell megérnem, idő.
Itt feküszik hanyatt acélrugókon
halványságom, de nem ez vagyok én,
ez a test nem enyém, valahol távol
egy zöld porondra igazi valómat
leszögezted, idő, elrekesztetted,
elsikkasztottad s még rácsok közt se
mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő.

Idővel paloták, házak, erős várak –
búgom a virágzó sort, de idővel
erős fog, hajzat és tűz is romolnak,
a mén tömör labdája, a gének, a vér,
s nem érkezik címre az ér postaútján
a küldemény, vagy föl se adatik,
szűz csomagként salakba fordul a só,
magnézium, foszfor s téved az óceán
éjszakájába virágoskertnek, idő.
Már nincs szavam értük és nem pityergem
magamhoz az ibolyántúliakat.
A tűzközpontokkal pepita űrben
sugárutak, lángkerekek, más-más távlat
varázsa se vonz, mert én sehová
nem óhajtok eljutni, istenhöz se.
A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként
személyem ellöki. Miért legyek én
fűszál, vagy angyal, vagy éppen kakukk?
Végemben a kezdet? Ez jó mondóka,
mert megfordítva is rossz, ó mylord,
a laurus cilinder, mely ezt költötte,
pont ilyen magas és mély és kerek.
Itt világos kín beszél, dehogyis a gőg,
mert mész a mennyezetem, mennyem s napom,
s még zöldjét veszejtő fülem nem elég
fakó, a mész-lomb zenéje még bántja,
szívem se elég fakó, a várhatóval
a megbékülést még utálja, s hiába
pazarlom a vért a számon is át,
még nem vagyok fehérrel teljes fehér.
De mint véznát, kit erőszakosan
etetnek, te úgy fogsz le engem, idő,
te megetetsz mésszel rogyásig, idő,
és megpattantod a zöld susogás
íveit bennem s töröd mozsárban:
se emlék, se én. De idővel, idő,
te is kifordulsz, kidöglesz, idő,
kipusztít a semmi – én érzem a semmit
és sajnállak, idő, mert benned élek,
édesen éneklek, hallod-e idő?
Ez a zöld sátor elégiája.