Harmadik szimfónia (Hungarian)
1. Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas - Küldd néki töretlen álmodat, míg magad vagy a vadász meg a vad, s nem szűnhet kerge futásod. Győznöd se lehet, veszned se szabad : a hályogos sűrűség alatt vermed hasztalan ásod. Kinyílik a táj, lehunyódik a táj - az üresség öntözi szélét! A rét, a liget itt mind a tied, de nem lelhetsz soha békét. Az élettelen avar is röpül. Ne hidd, hogy rögben alhass. Madárka sír, madárka örül, s néz a hatalmas. A múlt se pihen : új percek méreg-csöppjeiben elomolva őrzi részét. A holt vadlúd, bár tolla se lebben, röpül zúgó szárnyú seregben, s röptében üli fészkét. A jövő nem vár, előre arat : a most ömlő sugarak a holnapi gyermek rózsás bőréről csiripelnek. Ne kérd a veremtől jussodat. Te vagy a vadász és te vagy a vad s távol, a hatalmas : az is te magad. Ő odafönn merev csillámu közöny, és sorba burkolt lénye idelenn rengés, mely sohasem pihen, s a két arc : az Igaz és a Van összefordul mámorosan, mint a Nap meg a tenger nézi egymást ragyogó szerelemmel. Küldd néki töretlen álmodat! mert szíved éber-álma, mint légen a pára, átlódul a pályán, s fönn sajog a menny hajnal-koronáján. Madárka sír, madárka örül, míg piros gerendái közül néz a hatalmas - Kereplőként űzöd körbe magad, rab vagy, de keserved álma szabad s igazad az álom, a röpke! A szikla, ha rávésed jajodat, többé nem szikla : élő te-magad, s föllibben a fellegekbe! Kinyílik a táj, lehunyódik a táj - az üresség öntözi szélét! Sugarak izzó füzére alatt meglelheted százszor sírodat, mégsem lelhetsz soha békét. Az élettelen avar is röpül. Ne hidd, hogy a rögben alhass. Szél körme kapar a sír körül, és vallat a fény, a hatalmas. Te vagy a vadász és te vagy a vad s a pálya is, minden te magad - madárka sír, madárka örül - piros gerendák közül kidagadva tág szemmel nézel magadra. 2. Rikolt a páva veled, tipeg az éjbe veled, elveszti nyúlt vonalát a futórózsa veled, odafönn villámló kútnál remegő gyöngy közt aludtál - kikkel egy-éjbe jutottál, mindannyival oda futnál. Rikolt a páva veled - rád-kúszó rózsa remeg, a mező nyers illata nedves csókjára pereg. Sír a liliom, a sáska is - hogyha lehetne, szánna is. Csak a könny csorog a szirmon, a fán - ki merne sírni igazán? Ki merne súgni neked arról, hogy mi lett veled? melyik ég rejti helyed? őrzi-e gyöngyeidet? Ki egét elhagyta, lássa : habos örvény a lakása, fedelének éj az ácsa, sötétség a kalapácsa. Tipeg a páva veled, remeg a rózsa veled, fáradtan rád-hajlanak, megosztják alvó-helyed. Itt minden örömbe bogárka vész, s a fájdalom mélye tiszta méz. Hét szín mozog itt és hang-özön : egyetlen, arany csend volt odafönn. Színek közt gyúl a szemed, hangok közt zsong a füled - kívánsz-e búcsúzni, mondd, vagy itt lenn jobb a helyed? Odafönn villámló kútnál remegő gyöngy közt aludtál - remegő gyöngy közt a kútnál tán már aludni se tudnál. Hegyekkel játszik az út, a tücsök dobja pereg, rád-kúszó rózsa remeg. Rikolt a páva veled - 3. Tűzhabos, bársonyos tereken át keresem szárnyának pille-porát. Ormokon, kő-fokon kutatom fátyla nyomát. Leheletét szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban őrzi a sötét. Jégszirmos hegyeken át, csatakos völgyeken át kérlelem, keresem : ápolná kegyesen sápadt kis mécsesem fénysugarát. Ide se lát! Ide se lát! Alszik és álmában épít ablaktalan tükör-palotát! Hasztalan üldözöm zajban, csendben, nem érem el soha : itt van bennem, vad futásommal ő űzi magát, mécsesem fénye az ő kicsi foglya, vézna, ijedt fény, mégis beragyogja a végtelen tükör-palotát. Rögökön, fellegeken, kék vidéken siető léptemmel el nem érem : szívemben szövöget napokat, éjeket, a kinti sokszínű szőnyeget benn szövi mind, bennem szőtt szőnyegen odakinn keresem, míg ezer mintája szüntelen körbe kering. De néha meglátom - igaz-e, vagy álom - mikor a kerek táj télbe hajol, s a jeges réteken minden csak sírverem, s lenn fekszem, földdé vált fekete holt. Homályos tereken, idegen egeken sebzetten bukdos a légen által, és rekedt, színtelen víjjogással lezuhan a jég alá! lezuhan a jég alá! A mélység föllazul, villogó gyöngy-habot ont és megint elsimul, és minden fekete, holt. Leheletét szél verte szét, lángja kormát vas-pohárban őrzi a sötét. Jég alatt, nem-múló percemen át őrizem simuló pille-porát. S a fényben szüntelen szaladó éveken tű-fokon csókolom ujja nyomát. Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | ftp://staropramen.mokk.bme.hu |
|
|