Borbély Szilárd: [Ami helyet]

Az édes, édesangyal, olyan
édes az angyal, brutálisan néz.
Finom az ajka, porcelán arca,
a gonosz mosoly, ami néz. Körbeveszi
sok fáradt papír rózsaszirom.
Halott az arca, kirúzsozott szája
füléig ér. Marcipánszárnya,
ruhája, ahogy omlik, a konfetti rá.
Leeszi magát, ahogy nyeli a tejszínt
undorodásig. Fejét félrehajtva
okád, oly édesen hány. Porcukorban
áll, körbeszórva, a tájban,
az angyali táj. A finom
fehérség, a puha szárny,
a kifeszült, nagyra nyílt száj,
ahogy hány. Úgy száll, úgy
száll le rá, a konfetti száll.
És néha nyújtja az ujját,
az édes ujjait, nagy csontos ujját
fel. Porcukor rajta tejszínbe
ragadva. Bekapja az ujját,
szopogatja, majd megint nyújtja
magasra. Az édes égen túlra,
az édes égbe néz. A porcukorban
állva éles üvegcserepekkel
az ereit vagdossa át, finom
szép csuklóján a kék ereket. A vért,
az édes, sűrű <édes>* vért issza,
a vért a porcukor felissza, és
rózsaszín lesz a halvány
cukorrózsa. Az angyalból, ahogy
kinyílnak a rózsák, fölszaggatott
csuklójából hullnak a szirmok alá.
Átvérzett papírrózsák. A smaragdzöld,
a bíbor marcipán, ahogy omlik .
A kezéből, ahogy áll ott, mint
elképzelt rózsacsokor. Ahogy
omlik a vér, milyen édes
az angyal. Milyen édes .  

* < > A költő által gyakran használt jel, 

az erdedeti kifejezés megváltoztatását jelenti.