News

Gárdonyi Géza: Eclipse of the crescent moon. A tale of the siege of Eger, 1552 (Egri csillagok in English)

Portre of Gárdonyi Géza

Egri csillagok (Hungarian)

A következő napon nem ágyúszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.
– Vigyázzunk – mondotta Dobó –,nehogy valami csel érjen bennünket!
S a föld színe alatt az üregekhez, fenn meg a szakadékokhoz állította az őrségeket.
Mert nemigen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár olyan volt, mint az egérrágta mandulatorta. Magától is omlott már néhol a fal, ha fölül ráléptek.
Ahogy nézegetik a török sátorok különös csendességét és néptelenségét, egyszer csak azt mondja valaki, úgy vélekedésképpen:
– Elmentek…
Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron, ismétlődik a szó szanaszét a várban:
– Elmentek! Elmentek!
S egyre hangosabb örömmel:
– Elmentek! Elmentek!
Azonban a tisztek senkit sem eresztettek ki a falak közül.
Napfölkelte után negyedórával egy asszonyt jelentettek az őrök. A fejére borított fekete selyemferedzséről látszott, hogy török asszony. Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápájú nyeregben előtte egy kis magyar gyerek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves szerecsen fiú vezette.
Kaput nem nyitottak az asszony előtt. De hogy is nyitottak volna, ha kapu nem volt?
Az asszony belovagolt a kapu mellett a szakadékon. Magyarul nem tudott, hát csak ezt a szót kiáltozta:
– Dobó! Dobó!
Dobó a kapuomladék tetején állva bámult a város felé. A török nőt látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy az asszony a kis Szelimnek az anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lesántikált az omladékról. Az asszony leborult a lábához. Azután újra fölemelte a fejét, s térden maradva nyújtotta feléje a magyar gyermeket.
– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.
A magyar gyermek hatévesforma volt. Barna arcú, kis, okos szemű fiú. A kezében fából faragott lovacskát tartott.
Dobó rátette a kezét a fiú fejére.
– Hogy hívnak, fiam?
– Jancsinak.
– Hát a másik neved?
– Bojnemissza.
Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándorbástya felé:
– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.
De már akkor Gergely rohanvást rohant a bástyáról.
– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta könnyes szemmel.
S majd megette a gyermeket.
– Jer, anyádhoz!
A török asszony tíz körömmel ragadta meg a fiúcskát. Megragadta, mint a sas a bárányt.
– Szelim! – kiáltotta kikarikásodott szemmel. – Szelim!
Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.
Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt, s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt kiáltotta:
– Szelim!
A másik azt kiáltotta:
– Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz.
Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.



PublisherSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationp. 533-535.
Bookpage (from–to)1971

Eclipse of the crescent moon. A tale of the siege of Eger, 1552 (English)

The following day they did not awake to the sound of cannon. The tents stood white on the hillocks and hillsides, but there were no Turks to be seen.
„Careful!” said Dobó anxiously. „They may have set a trap for us.” And he ordered sentries to the tunnels down below and the breaches up above. For now it was virtually impossible to stand anywhere on the parapet of the wall. The fortress was like a mouse-gnawed currant cake. In places the wall collapsed of itself if anyone stood on it.
As they were watching the peculiar silence and emptiness of the Turkish tents, someone suddenly said, merely as an opinion, „They’ve gone…”
Like fire racing through dry stubble the words were re-echoed throughout the fortress: „They’ve gone! They’ve gone!” And with increasing joy, „They’ve gone! They’ve gone!”
But the officers would not allow anyone outside the walls. A quarter of an hour after sunrise the sentries reported the arrival of a woman. The black silk feradje that covered her head proclaimed that she was Turkish. She came from the direction of Maklár, riding on a mule. In front of her in the high saddle was a little Hungarian boy. A fifteen-year-old Saracen boy was leading the mule by the bridle.
They did not open the gate to the woman. How could they have done so? There was no gate there now. She rode through the gap beside the gate. She knew no Hungarian, so she simply called out „Dobó ! Dobó !”
Dobó was standing on the ruins of the gate looking towards Füzesabony. He had seen the Turkish woman coming. And he also concluded immediately that she was the mother of the little Selim. All the same, as the woman called out his name, he limped down from the ruins.
The woman prostrated herself at his feet. Then she lifted her head again and, remaining on her knees, held out the little Hungarian boy to him.
„Selim ! Selim !” she pleaded, putting her hands together. The Hungarian boy was about six years old. He had a brown face and an intelligent expression. He was holding a little wooden horse in his hand. Dobó put his hand on the boy’s head. „What’s your name, my boy?”
„Jancsi.”
„And your other name?” „Bornemissza.”
With a thrill of joy Dobó turned towards the Sándor Bastion. „Gergely ! Gergely !” he shouted. „Quick! Go and get Captain Gergely !”
But by then Gergely was hurtling down from the bastion. „Jancsi! My little Jancsi!” he shouted, his eyes full of tears. And he almost devoured the boy. „Come along to your mother!”
The Turkish woman held him tight with all ten fingers. She grasped the boy like an eagle with a lamb.
„Selim !” she called with black-ringed eyes, „Selim !”
It was obvious that she was ready to tear the boy to pieces if she did not get her own son back.
A minute later Eva hurried out of the palace in a billowing underskirt. She wore a white bandage round her forehead, but her face was radiant with joy. She held the little Turkish boy by the hand, making him run beside her. Little Selim was in his usual Turkish clothes, and held a big piece of cake in his hand as he ran.
Both mothers flew to their children with arms wide open. One called, „Selim !” The other called, „Jancsi !” And they knelt down to meet their sons. They hugged them, kissed them, devoured them. And as the two women knelt there opposite each other, their eyes met and they offered each other their hand.



Source of the quotationBudapest, Corvina, 1994. p. 550-552.

minimap