Somlyó György: Arión

…Vihogva fogták közre… Ám daloljon,

ha jobb a lelkének! Mit volt nekik

a dal! mit nékik, a bennük homályló

rejtelmes istenek ha fölragyognak

s villámló rend cikáz! Mit tudtak ők,

mit tudnak ők felőlük, rettegett

és rémült útjaik során üzetve

vízen és szárazon?…

                                       De fönn,

magát önnön tündökletébe rejtve

állott a nap, a megingathatatlan,

s izzó magva körűl, az ezeregy

szélben lobogva, rojtos széleit

korommal írva égre, mint a láng,

ingott a tér.

                                       És ő, e lobogásban,

maga is, mint a láng, magasra csapva,

s fürtös fejét a dalnak fölemelve

és örvényekbe-látni-húnyt szemekkel

és meg-nem-ingva, mint a szédület,

a bárkaorr habvert csucsán kiállott

a báva nép fölé, mélység s magasság

fölé, önnön szíve fölé kiállott

és állva, megrándult minden izében,

élet s halál közt ajzva pattanásig,

amint a vásott sors belékapott.

 

És felcsapott a hang és lecsapott.

Mint az ég ívén cikázó sirály,

mint a habok között a bárka orra,

mint a szivében rémület s remény.

Ki nem látta e hangokat?

                                       A zajgás

elültén szétterült csend nyughelyét

fölverve, rebbentek, pattantak és

villantak és – kihúnyva visszahulltak,

szikrák szorgos szövőszékén teremve,

ó, élő lant, ó aranyveretű

torok, s ó, kettő fényes szőttje: hangzat!

Vakítva rajzottak s alant vakon

pihentek el, mind várva, várva – rá,

ki tudta már, hogy vesztét leshetik,

hiába, ő már el nem veszhetik.

 

Táncol a táj. Arión énekel.

S már nem is ő dalol, az ének, ó, a

vásott, a bűvös sors énekli őt,

s egész valója hanggá lesz, amint

istenének neve fölzeng az ajkán,

amint ő fölzeng az isten nevében,

amint e név fölzeng a tengeren,

fölzeng és elhal:

                                       PAIÁN!

                                       És nyomában

fekete némaság gomolya tátong

s vele oszlik alakja, mint a füst.

 

S az ellobbant csudára rászakadt

kormos sötétben lassan ring a bárka

irdatlan útjain tovább, az elgyúlt

csend hullongó pernyéiben,

miket már újra megzörrent a raj,

felver a döbbenet…

                                       Paián! te fénylő!

 

Hadd zenglek én is, hadd vetem nevedbe,

ajkamon kelt fényes nevedbe sorsom!

Kalózok közt, kalózhajón, kalóz

szelek kényén, kalóz sors sodratán

vettetve – hadd vetem magam ki én is.

Ó, szívem mélyéig feszíts, veszély,

zendülj fel izmaimban, lendület,

pattanj szökő párává, sűrü test,

s lélek, ölts testet, röpke-surranón:

fogadj magadba, dal! te tünde

és el sosem tűnő, ringassatok

bizton, ti mindentudó tengerek.

 

Roppant sugár az ég íve, az isten

íjjának fényes idege remeg.

Pattanj, nyíl, repíts láthatatlanul

és ámulatra tégy ki Tainaronnál

a döbbenetre-gyűlt népség előtt:

                   eltűnő delfinem.

 

(1944. március)