Ars poetica (Hungarian)
A vattacukorárus, az csinál ilyet: a hurkapálcáját a teljesen üres, kissé ütődött, forgó üstbe tartja, és vár. Remél. Összeszorul mindene, hogy sikerüljön az, ami szokott. A pálca végén egyszercsak megtapad egy szál a semmiből, tágrameredt szemmel nézik a gyerekek, aztán még egy, el lehet kezdeni forgatni finoman, jön már a többi szál, helyet keres, hogy hol tapadhatna a már meglevőkhöz - kicsit lazít a vattacukros ember, dúdol egy keveset, lábat vált, fölnéz, egyre nagyobb a gombolyag, ő dönti el, most már, hogy mit akar, hogy hosszúkásat, vagy lapos-széleset; a gyerekek arcán elömlik a vigyor, megszületett a semmiből az édes, fagyott levegő.
Nem mindig van ez így: néha csak áll, koncentrálva, a vattacukros ember, nyújtja a hurkapálcát az edénybe, tuszkolja is kicsit, remegteti, de semmi. Zörögve szalad az üst, a horpadásain meg-megcsillan a fény. A gyerekek egymásra néznek, ő meg csak rágja a bajuszát. Uploaded by | Cikos Ibolja |
Source of the quotation | https://dokk.hu |
|
|