Mirtse Zsuzsa: Vreme sna (Álomidő in Serbian)

Nappali gyertyát gyújtok magamnak.
Nem halt meg senkim, mégis temetek
minden áldás nélküli órát.
Az emlékezés kulcsa eltört,
úgy őrizlek, mint száradó ruha
a kötél nyomát.
Csak az élők szomorúak,
mondtad egyszer.
Látom már az ajtót,
de az őr még nem enged át.
 
Ágak közé szőtt, szálak nélküli
háló lettem nélküled.
A törmelék alatt még
felismerem a régi képet,
mint valami égbe szúrt,
sötét madár, cipelem
csőrömben a messzeséged.
 
Az aranyhídig akartunk eljutni,
inni az élet vizéből.
Olyan helyen járni, ahol
ősbükkösben és óriásfenyők között
bujkálhatunk, de
nem láttuk meg az erdőt
egymás szemében,
korhadt fák alatt lapultunk, féltünk.
Gyakran alacsonyan éltünk.
 
Emlékeink, mint medvének a lánc.
Bármilyen alakot öltünk,
felismerjük egymást,
menekülni nincs már hova.
A fiókban kincsek és kacatok között
soha el nem küldött levelek
gyűlnek egy dobozban,
mellettük tőr.
Kezemet szúrom át
a bábu helyett, aki lettél,
ha eljön a hajnal, az álomidő.

Sebi dnevno sveće palim.
Niko od mojih nije umro, ipak svaki
neblagoslovljen sat sahranjujem.
Slomio se ključ sećanja,
kao osušen veš trag štipaljke,
tako te čuvam.
Tužni su samo živi,
rekao si jednom.
Vrata već vidim,
ali me čuvar još ne propušta.
 
Bez tebe među grane, bez niti
pletena mreža sam.
Ispod šušnja još
prepoznajem staru sliku,
tvoju daljinu u svom kljunu
kao neka, u nebo ubodena,
tamna ptica nosim.
 
Do zlatnog mosta smo hteli stići,
iz vode života piti.
Na takvom mestu kretati se gde
u prabukviku i među gorostasnim borovima
možemo žmurke igrati, ali
šumu u našim očima
nismo ugledali,
ispod trulih stabala smo se skrivali, bojali.
Često smo nisko živeli.
 
Kao lanac medvedu su naše uspomene.
Bilo kakav oblik preuzimamo,
jedan drugog prepoznajemo,
već nemamo kud bežati.
Nikad poslata pisma
u ladici između dragulja i drangulija
u nekoj kutiji se gomilaju,
bodež je pored njih.
Ako stiže svanuće, vreme sna,
umesto lutke, to što si postao,
svoju ruku ću probosti.