Kemenczky Judit: Hölderlin

   kiváncsian kukucskált az ódon
tölgyek lombjai között Goethe úr házára
   aki ezidő tájt itta reggeli kávéját
   kávé után leült szivarozni
                                           s a füst
   rejtekében
   varázslatos mondatokat váltott Fausttal
                   egyetlen igaz barátjával
de ma már alig látott
az utóbbi években különös betegség kinozta
a tárgyakból vakitó fény szivárgott
a szemhéjára
izzó kvarc és homokszemcséket fújt a szél

velem ő semmiről de tényleg semmiről
igy nem tudna beszélni
                   gondolta irigyen
miközben bal zsebéből apró márványdarabot
vett elő és rálehelt
                   Mondd Empedokles
milyennek látsz te engem
                   mint a vőlegényt
felelte a kisöreg
   fekete öltönyén jázmincsokor
kezében hajlékony ecsettel a halott
mennyasszony szemöldökére és szempilláira
ezüstös vizsugárt kever
tévedsz Empedokles
   szorgalmas ujjak selyemkesztyűt
horgolnak a csontváz kezére s a síró csecsemőnek
arannyal diszitik fülét
de mind hiába
egy szeles napon e játékokkal megpakolva
                   szállni
kezdünk lefelé
mint a füst sötét palackban
mint az ifjú krétai ki a halálos szarvak fölött
elhibázta a táncot
cellámban nehéz ólomtükrök forognak
                   borotvafényük
fölmetszi virágaim zöld ütőerét

Fölöttem
a csatornák szennyes falán
az utolsó titkosírás
a balsors apró szálkás betűi sorakoznak
olvasatlanul