Hajnal Éva: Pedeseti (Ötvenedik in Serbian)

Hideg volt azon a régi napon.
Egyik lábamról a másikra álltam.
Akkoriban sosem volt meleg cipőm.
Talpammal recés ritmust rajzoltam a ropogó hóba.
Csak titokban néztem föl.
Fürkésző, sajnálkozó, kíváncsi pillantások feszültek a tátongó sír körül.
Együttérzésmorzsák.
Éhes cinegék csipegették fel őket a fagyos földről.
Aztán jött az a robaj, a cinegék felröppentek.
Rádobták a földet a koporsóra.
Ketten.
Talán nem tudták, hogy Édesapám fekszik ott.
Az is megeshet, hogy már nincs a koporsóban,
csak nem vettem észre, amikor elment... - ezt gondoltam.
A két lapát szeleteket hasított a hantokból.
Csak a munkájukat végezték.
Utána majd hazaindulnak, a családjuk várja őket.
Az a hang semmihez sem fogható.
Üvölteni akartam.
Akartam üvölteni.
Bent rekedt.
Amikor megszólalt a bányászinduló,
akkor sem értettem semmit.
Szerencse fel?
Hová?
Kinek a szerencséje?
Ilyen a bányász élete?
Milyen?

Az ötvenedik november
ma rozsdazubbonyban vacog.
Még dacol bennem a hétéves kisgyerek.
Lábammal mintát rajzolnék a hóba.
Már másmilyen a minta.

Onog dana hladno je bilo.
Sa jedne na drugu nogu sam stala.
U to doba topla cipela mi je nepoznanica bila.
U svež sneg tabanima mrežast ritam crtala.
Pogled tek sam krišom dizala.
Širom otvoren grob su ispitivački, samilosni, radoznali pogledi okružili.
Mrvice saosećanja.
Sa smrznute zemlje su gladne senice brale.
Pa se tresak čulo i senice odletoše.
Na les zemlju bacili.
Dvojica.
Valjda nisu znali, tamo moj Otac leži.
I to je moguće, više nije u lesu,
samo nisam primetila, kad je otišao... – mislila sam.
Dve lopate su iz humki komade otkidale.
Samo posao obavljaju.
Posle kućama kreću, porodica ih čeka.
Onaj glas uporediti se ničim ne može.
Urlati sam htela.
Htela sam urlati.
U grlu mi je ostalo.
Ni kad su marš rudara svirali,
nisam ništa shvatila.
Sretno?
Kako?
Čija je sreća?
Takav je život rudara?
Kakav?
 
Pedeseti novembar
danas u kabanici rđe cvokota.
Sedmogodišnje dete još u meni prkosi.
U sneg bi nogama šare crtala.
Šare su sad drugačije.