Ilić, Dejan: Peloponnészosz hegyei közt (у планинама Пелопонеза in Hungarian)

Ниси могла да верујеш да су то овце,
вунени јастуци и јоргани, наједном свуда
око нас. Отварала си очи и ускакала у таласе
руна који су нас запљускивали са свих
страна, насред пута. Кроз прозор, на задњем
седишту аута, дотицала си сан из којег си            
управо излазила. Настављали смо даље,
брзином овчјег корака оваца које су скакутале
у групицама и лупкале се главама. Чак је и
саучеснички осмех свештеника („шта да им
радим“), у избледелој мантији и са штапом,
зајапуреног и подбулог у лицу, био део
ових још увек живих раса.

Nem akartad elhinni, hogy bárányok,
gyapjúpárnák- és takarók vesznek körül
bennünket. Nyitott szemmel ugrottál
az út közepén minden irányból ránk zúduló
gyapjúhullámtengerbe. Az ablakon keresztül,
a hátsó ülésről érintetted meg az álmot, melyből
éppen kiléptél. Bárányléptek gyorsaságával
folytattunk utunkat, az út közepén egymás
fejéhez verődve ugráltak a bárányok. Még
a kivörösödött, püffedt arcú szerzetes
cinkos mosolya is („mit tehetek”) abban
a fakó csuhában, kezében bottal, része
volt ennek a még mindig élő fajnak.