Radojčić, Saša: Fiam olvas (Moj sin čita in Hungarian)

i ne primećuje
kako sunce smenjuje višednevnu kišu,
kako vazduh postaje topao i težak,
kako proleće uzmiče pred letom,
moji sin čita i ne primećuje
metež, ne vidi nikoga, ništa ne vidi,
ni pčelu koja mu je sletela na koleno,
ni oca mog koji sedi kraj unuka,
zamišljen u neku svoju misao,
zagledan u neku svoju nepostojeću tačku,
moji sin, trag moje duše, čita
i ne primećuje ni zvuke ni mirise,
ni promene boja na običnim stvarima,
ne vidi ni mene, ponosnog i nespokojnog,
jer znam: on čita i život će proći kraj njega
kao što evo prolazi kraj mene,
koji sam proživeo više knjiga no dana,
moji sin čita i ne tiču ga se godišnja doba,
mršti se, zadubljen u putovanje,
i kaže mi, ne sasvim tamo, ne sasvim ovde,
kaže mi kao da odgovara na moje pitanje,
kaže mi glasnim i mirnim glasom,
i ne dižući pogled sa slova, žedan sam, tata,
tako sam žedan.

ahogy a többnapos esőt felváltja a napsütés,
ahogy meleg és súlyos lesz a levegő,
ahogy a tavasz a nyár elől hátrál,
fiam olvas és nem veszi észre
a sürgést, senkit sem lát, semmit sem lát,
a térdére szállt méhecskét sem,
az unokája mellett ülő apámat sem,
elérhetetlen gondolataiba burkolózva,
nemlétező pontra bámulva
fiam, lelkem ismertetőjele, olvas
és se hangot, se illatot nem vesz észre,
se a hétköznapi dolgokon a színváltozást,
engem se lát, a büszkét és nyugtalant,
mert tudom: olvas és elvonul mellette az élet,
ahogy íme, mellettem is elvonul,
aki a napoknál több könyvet élt át,
fiam olvas és semmi köze az évszakokhoz,
ráncolja homlokát, utazásokba feledkezve
szól hozzám, nem egészen ott, nem egészen itt,
szól hozzám, mintha kérdésemre felelne,
hangosan, nyugodt hangon szól hozzám,
tekintetét a betűkről nem emelve, szomjas vagyok,
olyan szomjas vagyok, apám.