Đogatović, Ratko: Önmagam előtt (Pred sobom in Hungarian)

Kako je to čudno.

Kako sam neuhvatljiv sebi, i sebi nedostupan.

Sebi najbliži, a toliko dalek.

Od svih poznatih sebi najmanje poznato lice.

Ma koliko se presabirao u sebi, u ogledalu, u drugima,

ma šta radio, kretao se ili mirovao,

uvijek sebi za korak ili dva izmičem.

Kada se gledam sa portreta ili sa fotografija,

crte lica prepoznajem, ali moj mi se lik, gubi,

u onoj traženoj živoj predstavi i potpunosti.

Već sam to ja iz minulog vremena.

A tek je nepoznanica, kako me drugi, ustvari vide.

Nikako, nikako da uhvatim svoj lik,

u živim mijenama sebe i stvarnosti:

u onoj žuđenoj kvintesenciji,

kako se sanjam da jesam: svoj i nepobediv!

Milyen furcsa.

Önmagam számára megfoghatatlan és elérhetetlen vagyok.

Önmagam számára a legközelebbi, mégis oly távoli.

Az ismerősök közül a legkevésbé ismert arc.

Akárhogyan is szemlélem magamat, a tükörben vagy másokban,

akármit is csinálok, mozgok vagy pihenek,

önmagammal szemben pár lépéssel hátrányban vagyok.

Mikor arcképemre vagy fényképemre nézek,

felismerem vonásaim, de alakom

az áhított élő előadásban elveszett valahol.

Ez már én, a múltból való vagyok.

És az igazi talány, mások milyennek látnak.

Saját változásaimban és a valóságban

nem, nem vagyok képes alakomat megtalálni:

abban az áhított tömény kivonatban

amelyről álmodok, ahol: önmagam vagyok és legyőzhetetlen!