Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Heaney, Seamus: Pamlag a negyvenes években (A Sofa in the Forties Magyar nyelven)

Heaney, Seamus portréja

A Sofa in the Forties (Angol)

All of us on the sofa in a line, kneeling

Behind each other, eldest down to youngest.

Elbows going like pistons, for this was a train

 

And between the jamb-wall and the bedroom door

Our speed and distance were inestimable.

First we shunted, then we whistled, then

 

Somebody collected the invisible

For tickets and very gravely punched it

As carriage after carriage under us

 

Moved faster, chooka-chook, the sofa legs

Went giddy and the unreachable ones

Far out on the kitchen floor began to wave.

 

*

Ghost-train? Death-gondola? The carved, curved ends,

Black leatherette and ornate gauntness of it

Made it seem the sofa had achieved

 

Flotation. Its castors on tiptoe,

Its braid and fluent backboard gave it airs

Of superannuated pageantry:

 

When visitors endured it, straight-backed,

When it stood off in its own remoteness,

When the insufficient toys appeared on it

 

On Christmas mornings, it held out as itself,

Potentially heavenbound, earthbound for sure,

Among things that might add up or let you down.

 

*

We entered history and ignorance

Under the wireless shelf. Yippee-i-ay,

Sang "The Riders of the Range." HERE IS THE NEWS,

 

Said the absolute speaker. Between him and us

A great gulf was fixed where pronunciation

Reigned tyrannically. The aerial wire

 

Swept from a treetop down in through a hole

Bored in the window frame. When it moved in wind,

The sway of language and its furtherings

 

Swept and swayed in us like nets in water

Or the abstract, lonely curve of distant trains

As we entered history and ignorance.

 

*

We occupied our seats with all our might,

Fit for the uncomfortableness.

Constancy was its own reward already.

 

Out in front, on the big upholstered arm,

Somebody craned to the side, driver or

Fireman, wiping his dry brow with the air

 

Of one who had run the gauntlet. We were

The last thing on his mind, it seemed; we sensed

A tunnel coming up where we'd pour through

 

Like unlit carriages through fields at night,

Our only job to sit, eyes straight ahead,

And be transported and make engine noise.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://listsearches.rootsweb.com/th/read

Pamlag a negyvenes években (Magyar)

Sorban térdeltünk mind a pamlagon

Egymás mögött, nagytól a kicsikig,

Könyök-dugattyúzva, mert vonat voltunk,

 

És az ablakkávától a szobaajtóig

A táv és a sebesség mérhetetlen.

Tolattunk, aztán sípoltunk, végül valaki

 

A láthatatlanoktól a jegy árát

Beszedte, s igen komolyan lyukasztott,

Míg egyre gyorsabban mentek alattunk

 

A kocsik, sihuhuhú, rengett a pamlag lába,

És valahol messze, a konyha mélyén

Az elérhetetlenek integetni kezdtek.

 

*

Szellemvasút? Halálgondola? A faragott

Formák, a fekete műbőr díszes komorsága

A pamlagot már-már a levegőbe emelte.

 

A görgők lábujjhegyre álltak,

Zsinórszegése és kecses támlája

Kiérdemesült pompát adott neki:

 

Ha a vendégek a hátán elfeszengtek,

Ha tartózkodóan félrehúzódott,

Ha karácsonykor megjelentek rajta

 

A gyér ajándékok – ő: azonos volt,

Ha tetszik, légies, de földi biztosan,

A többi tárgy: felemelt vagy levert.

 

*

A történelmet, a tudatlanságot

A rádió hozta meg. Jippijájé, zengték

„A Vadnyugat lovasai". HÍREKET MONDUNK,

 

Szólt a tökéletes bemondó. Kettőnk között

Szakadék mélyült, benne basáskodott

A kifogástalan kiejtés. A vezeték

 

Egy fáról lengett alá az ablakkeret

Kifúrt lukán át. Ha ingatta a szél,

A nyelv elsöprő, széles lengése

 

Söpört át rajtunk, folyóvízen a háló,

Vagy vonatok messzi, magányos íve,

Így ért a történelem, a tudatlanság.

 

*

Szerzett helyünkért mindent beleadtunk,

Az összes kényelmetlenségre készen.

Kitartásunk már önmaga jutalma.

 

Legelöl, a nagy kárpitozott karfán

Kihajolt a mozdonyvezető vagy a

Fűtő, száraz homlokát úgy törölte meg,

 

Mint aki máris helytállt. Mivelünk,

Éreztük, nem ér rá törődni, tudtuk:

Alagút jön, ahol úgy robogunk át,

 

Mint sötét kocsik az éjszakai tájon,

Egyetlen dolgunk ülni, arccal előre,

És elragadtatottan mozdonyhangot adni.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap