Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Marvell, Andrew: A kert (The Garden Magyar nyelven)

Marvell, Andrew portréja

The Garden (Angol)

How vainly men themselves amaze

To win the palm, the oak, or bays ;

And their uncessant labors see

Crowned from some single herb or tree,

Whose short and narrow-vergèd shade

Does prudently their toils upbraid ;

While all the flowers and trees do close

To weave the garlands of repose.

 

Fair Quiet, have I found thee here,

And Innocence, thy sister dear!

Mistaken long, I sought you then

In busy companies of men :

Your sacred plants, if here below,

Only among the plants will grow ;

Society is all but rude,

To this delicious solitude.

 

No white nor red was ever seen

So amorous as this lovely green ;

Fond lovers, cruel as their flame,

Cut in these trees their mistress' name.

Little, alas, they know or heed,

How far these beauties hers exceed!

Fair trees! wheresoe'er your barks I wound

No name shall but your own be found.

 

When we have run our passion's heat,

Love hither makes his best retreat :

The gods who mortal beauty chase,

Still in a tree did end their race.

Apollo hunted Daphne so,

Only that she might laurel grow,

And Pan did after Syrinx speed,

Not as a nymph, but for a reed.

 

What wondrous life is this I lead!

Ripe apples drop about my head ;

The luscious clusters of the vine

Upon my mouth do crush their wine ;

The nectarine and curious peach

Into my hands themselves do reach ;

Stumbling on melons as I pass,

Insnared with flowers, I fall on grass.

 

Meanwhile the mind, from pleasure less,

Withdraws into its happiness :

The mind, that ocean where each kind

Does straight its own resemblance find ;

Yet it creates, transcending these,

Far other worlds, and other seas ;

Annihilating all that's made

To a green thought in a green shade.

 

Here at the fountain's sliding foot,

Or at some fruit-tree's mossy root,

Casting the body's vest aside,

My soul into the boughs does glide :

There like a bird it sits and sings,

Then whets and combs its silver wings ;

And, till prepared for longer flight,

Waves in its plumes the various light.

 

Such was that happy garden-state,

While man there walked without a mate :

After a place so pure and sweet,

What other help could yet be meet!

But 'twas beyond a mortal's share

To wander solitary there :

Two paradises 'twere in one

To live in Paradise alone.

 

How well the skillful gard'ner drew

Of flowers and herbs this dial new ;

Where from above the milder sun

Does through a fragrant zodiac run ;

And, as it works, th' industrious bee

Computes its time as well as we.

How could such sweet and wholesome hours

Be reckoned but with herbs and flowers!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.luminarium.org/sevenlit

A kert (Magyar)

Magunk csigázni mit se ér,

hogy legyen pálma, tölgy, babér;

ha becsvágyunkon korona

egy fűszál vagy egy kerti fa.

A ritkás árnyak fekszenek,

azt mondják: dolgozni minek;

míg virágok és fák szövik

a békesség füzéreit.

 

Itt várt reám a nyugalom,

az ártatlansággal rokon.

Kit hasztalan kerestem én,

hol ember ember tetején.

Mert megszentelt növényeid,

csak növények közt nyílnak itt.

A társaság csak nyerseség,

hozzád képest egyedül-lét.

 

Nem volt soha fehér, piros,

mint e zöld oly varázslatos.

Kinek kegyetlen lángja ég,

fába metszi hölgye nevét.

Mit tudják a szerelmesek,

hölgynél a fa sokkalta szebb.

Ha fák kérgét én sebzeném,

az ő nevük írnám be én.

 

Ha szenvedélyünk űz vadul,

szerelmünk ide elvonul.

Szépre vadászó isten-nép

vágtája fánál véget ért.

S akit Apolló kergetett,

Daphnéből babérfácska lett.

S ki után Pán veti magát,

nem Syrinx nimfa, de a nád.

 

Mily furcsa itt az életem!

Pottyanó almák közt fejem,

a buja szőlőfürtös ág

szájamra csordítja borát,

a kajszi rám csodálkozik,

két kezembe kinálkozik.

Dinnyéken átbukdácsolok,

fűre fektet virág-hurok.

 

Az észnek mindez nem elég,

saját kéjébe visszalép:

az ész Óceán tükre, mely

minden létezőt visszaver,

mégis túl rajtuk megteremt

más tengert és más végtelent.

Megsemmisül, mit megragad,

lesz zöld árnyban zöld gondolat.

 

Itt, hol a forrásvíz ered,

vagy gyümölcsfa ver gyökeret,

félre-dobva test-köpenyem

lelkem a gallyak közt terem:

madárként ott ül és fütyül,

tollászkodik, csőrt köszörül.

s míg hosszabb útra kész a szárny,

lobog tollán a fény, az árny.

 

Ez volt a kerti állapot,

míg férfi társra nem lelt ott:

ily tiszta, édes hely helyett,

mi más vigaszra lelhetett?

Halandó sorsot múlt felül,

hogy kóborolhat egyedül:

két édennek számított egy,

hogy ott magában élhetett.

 

A kertész mérve végtelent,

virágból napórát teremt.

A nap felülről átoson

illatos Zodiákuson.

Akár mi, szorgosan a méh

a naphoz méri idejét.

Ily édesség nem jutna részül,

a füvek és virágok nélkül.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap