Hugo, Richard: A szürke árnyalatai Philipsburgban (Degrees of Gray in Philipsburg Magyar nyelven)
Degrees of Gray in Philipsburg (Angol)
You might come here Sunday on a whim. Say your life broke down. The last good kiss you had was years ago. You walk these streets laid out by the insane, past hotels that didn’t last, bars that did, the tortured try of local drivers to accelerate their lives. Only churches are kept up. The jail turned 70 this year. The only prisoner is always in, not knowing what he’s done.
The principal supporting business now is rage. Hatred of the various grays the mountain sends, hatred of the mill, The Silver Bill repeal, the best liked girls who leave each year for Butte. One good restaurant and bars can’t wipe the boredom out. The 1907 boom, eight going silver mines, a dance floor built on springs— all memory resolves itself in gaze, in panoramic green you know the cattle eat or two stacks high above the town, two dead kilns, the huge mill in collapse for fifty years that won’t fall finally down.
Isn’t this your life? That ancient kiss still burning out your eyes? Isn’t this defeat so accurate, the church bell simply seems a pure announcement: ring and no one comes? Don’t empty houses ring? Are magnesium and scorn sufficient to support a town, not just Philipsburg, but towns of towering blondes, good jazz and booze the world will never let you have until the town you came from dies inside?
Say no to yourself. The old man, twenty when the jail was built, still laughs although his lips collapse. Someday soon, he says, I’ll go to sleep and not wake up. You tell him no. You’re talking to yourself. The car that brought you here still runs. The money you buy lunch with, no matter where it’s mined, is silver and the girl who serves your food is slender and her red hair lights the wall.
|
A szürke árnyalatai Philipsburgban (Magyar)Csak úgy brahiból itt jársz egy vasárnap. Magad alatt vagy Épp egy éve már, hogy jót szeretkeztél. Hát mégy az utcán, mit itt húztak meg, már befuccsolt garnik s még frankó bárok közt, torz, hülye svunggal a helyi fejesek, jól fölpörögni vágyva. A templomok még szépek. Meg a börtön: most lesz hetven, s még mindig bent a rab, mindig maga, s hogy mit tett: gőze sincs.
Erre a fő megélhetés manapság a düh. Gyűlölik itt a mindenféle szürkét, mit a hegy ont ide, a bányát, a bányatörvény-változást s a legjobb csajokat, kik évről évre Butte-ba húznak. A csömört egy jó vendéglő s a kocsmák nem oltják. Kilencszázhét: az volt nagy év: nyolc ezüstbánya volt még, tavasszal táncparkettet építettek – az emlékezést fölissza a látvány, tudod: a zöld körképen állatok legelnek, s mint két kazal, fönt, a város fölött, két kohó-hulla, és a bányamű, romokban, dől ötven éve s nem dől össze mégsem.
Hát nem ilyen az élet? Régi csók, mely marja még szemed? Nem élethű ez itt, ez a kudarc, és a harang szava nem ezt hirdeti? Kong s senki se jön. Vagy tán az üres házak konganak? S elég-e villanófény és gúny, hogy csípni tudd a várost? Na nem éppen ezt, mást, mely tele van magas szőkékkel, jó dzsesszel, piával; de olyat a világ nem ad neked, míg az, hol születtél, nem dől össze benned.
Állítsd hát le magad. A vén rab, ki a sitt építésekor húszéves volt, még nevetgél, de a szája beomlott. S nemsokára azt mondja majd, lefekszem s nem kelek fel. Mondd, ne tegye. Szövegelj csak magadban. Még jár a kocsi, mely idehozott, a pénz, amin az ebédet veszed, bárhol bányászták, jó ezüst, s a lány, aki az étellel kiszolgál, karcsú s a rőt hajától ég a fal mögötte.
|