Néha kegyetlenek a megjegyzések.
A szerző elleni vad kirohanások
sorjáznak az oldalak margóján
apró fekete betűkkel.
Ha egyszer a kezembe kaparinthatnálak
Kierkegaard vagy Conor Cruise O’Brien,
látszanak mondani,
jól bezárnám az ajtót és egy kis észt vernék a fejedbe.
Mások észrevételei könnyedek, elutasítóak –
„Hülyeség.” „Na de kérlek!” „Ugyan!!” –
ilyesmi dolgok.
Emlékszem, megtorpantam egyszer olvasás közben,
hüvelykujjam lett a könyvjelző,
ahogy megpróbáltam elképzelni azt az embert,
aki ezt írta Emily Dickinson életéhez:
„ Ne legyél már gyagya.”
A diákok sokkal szerényebbek,
ők csak csámpás lábnyomukat
hagyják ott a lap partjain.
Egyik azt firkantja Eliot verse mellé: „Metafora.”
Egy másik az „irónia” jelenlétét fedezi fel
ötvenszer a Szerény javaslatban.
Vannak rajongók, akik az üres lelátókról szurkolnak,
és kezüket tölcsérként teszik szájuk elé-
– Pontosan! – kiabálják
Duns Scotusnak vagy James Baldwinnak.
„Igen.” „Telitalálat.” „Ez a beszéd!”
Pipák, csillagok és felkiáltójelek
potyognak végig a lap szélén.
És ha netán sikerült lediplomáznod anélkül,
hogy valaha is a margóra írtad volna
„Ember kontra Természet” –
talán most jött el az ideje, hogy előrelépj.
Sokan éreztük magunkénak a fehér külterületet,
és csak azért is tollat ragadtunk,
hogy megmutassuk, nem olvasgattunk csak úgy;
elvetettünk egy gondolatot az árokparton,
elültettünk egy benyomást a rézsűbe.
Még a hideg scriptoriumaikban ülő ír szerzetesek is
a Szentírás mellé biggyesztették
megjegyzéseiket a másolás fáradalmairól,
az ablak közelében daloló madárról,
vagy a pergament megvilágító napról –
ismeretlenként egy jövőbe tartó hajóra
ugrottak fel, amely maradandóbb volt náluk.
És addig nem ismered Joshua Reynoldsot,
vélik sokan, míg nem olvastad
Blake dühös firkájával körülbokrétázva.
Mégis, amelyikre a legtöbbet gondolok,
amely medálként lóg a nyakamban,
a Zabhegyező egyik példányában találtam;
a helyi könyvtárból kölcsönöztem ki
egy lassúdad, forró nyáron.
Épp akkor kezdtem a főiskolát,
szüleim nappalijában olvasgattam a kanapén,
és el nem tudom mondani,
mennyire rám szakadt az egyedüllét,
milyen szívszaggatóan megélénkült a világ,
mikor az egyik oldalon találtam
néhány zsíros maszatot,
mellettük pedig, puha ceruzával –
egy gyönyörű lány írta, érzem
akivel már sosem találkozom –
„Bocs a tojássaliért, de szerelmes vagyok.”