Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Swinburne, Charles Algernon: Persephone kertje (The Garden of Proserpine Magyar nyelven)

Swinburne, Charles Algernon portréja

The Garden of Proserpine (Angol)

Here, where the world is quiet;
         Here, where all trouble seems
Dead winds' and spent waves' riot
         In doubtful dreams of dreams;
I watch the green field growing
For reaping folk and sowing,
For harvest-time and mowing,
         A sleepy world of streams.
 
I am tired of tears and laughter,
         And men that laugh and weep;
Of what may come hereafter
         For men that sow to reap:
I am weary of days and hours,
Blown buds of barren flowers,
Desires and dreams and powers
         And everything but sleep.
 
Here life has death for neighbour,
         And far from eye or ear
Wan waves and wet winds labour,
         Weak ships and spirits steer;
They drive adrift, and whither
They wot not who make thither;
But no such winds blow hither,
         And no such things grow here.
 
No growth of moor or coppice,
         No heather-flower or vine,
But bloomless buds of poppies,
         Green grapes of Proserpine,
Pale beds of blowing rushes
Where no leaf blooms or blushes
Save this whereout she crushes
         For dead men deadly wine.
 
Pale, without name or number,
         In fruitless fields of corn,
They bow themselves and slumber
         All night till light is born;
And like a soul belated,
In hell and heaven unmated,
By cloud and mist abated
         Comes out of darkness morn.
 
Though one were strong as seven,
         He too with death shall dwell,
Nor wake with wings in heaven,
         Nor weep for pains in hell;
Though one were fair as roses,
His beauty clouds and closes;
And well though love reposes,
         In the end it is not well.
 
Pale, beyond porch and portal,
         Crowned with calm leaves, she stands
Who gathers all things mortal
         With cold immortal hands;
Her languid lips are sweeter
Than love's who fears to greet her
To men that mix and meet her
         From many times and lands.
 
She waits for each and other,
         She waits for all men born;
Forgets the earth her mother,
            The life of fruits and corn;
And spring and seed and swallow
Take wing for her and follow
Where summer song rings hollow
         And flowers are put to scorn.
 
There go the loves that wither,
         The old loves with wearier wings;
And all dead years draw thither,
         And all disastrous things;
Dead dreams of days forsaken,
Blind buds that snows have shaken,
Wild leaves that winds have taken,
         Red strays of ruined springs.
 
We are not sure of sorrow,
         And joy was never sure;
To-day will die to-morrow;
         Time stoops to no man's lure;
And love, grown faint and fretful,
With lips but half regretful
Sighs, and with eyes forgetful
         Weeps that no loves endure.
 
From too much love of living,
         From hope and fear set free,
We thank with brief thanksgiving
         Whatever gods may be
That no life lives for ever;
That dead men rise up never;
That even the weariest river
         Winds somewhere safe to sea.
 
Then star nor sun shall waken,
         Nor any change of light:
Nor sound of waters shaken,
         Nor any sound or sight:
Nor wintry leaves nor vernal,
Nor days nor things diurnal;
Only the sleep eternal
         In an eternal night.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poetryfoundation.org

Persephone kertje (Magyar)

Ez itt a csönd világa,
  itt minden, ami bánt,
holt szél, holt víz sírása,
  holt álom egyaránt –
nézem a zöld mezőket,
aratókat-vetőket,
kaszálásra menőket...
  álmos folyamvilág.
 
Fáraszt - sírhat-kacaghat! -
  ember, ki sír, nevet,
holnap mit hozhat annak,
  ki arat, s újra vet?
únok én napot-órát,
holt bimbót, mandragórát,
vágy ízét, álom sóját,
  aludni szeretek...
 
Élet, halál határa,
  szem, fül itt vak, siket,
holt szél holt vizen járva,
  roncsok, kisértetek
hányódnak erre-arra,
nem kérdve, vizre-habra
ki küld szelet kavarva:
  - meddők e holt vizek. -
 
Nem látsz irtáson, lápon,
  pusztán egy venyigét,
holt bimbót meddő mákon,
  Persephoné szőlejét –
szürkés, csapódó sások
közt nem lelsz borvirágot;
megtelő mustoskádak?
  holt bor, halottaké...
 
Holt sokaság, seregben,
  meddő mezőben jár,
imbolygó szenderekben
  születő fényre vár:
te bús, magányos lélek,
mennyben-pokolban késett,
felhőbe-ködbe tévedt,
  óh hajnal, jössz-e már?
 
Ha hét életed lenne,
  mégis halállal hálsz,
nem ébredsz szárnyas mennyben,
  nem bőget pokolnyárs.
Szép lennél, mint a rózsa?
szíved húnyna, csukódna,
szerelem örök volna?
  a bánat rád talál.
 
Túl portán, földi ajtón,
  koszorús fővel áll,
s minden, mi él s halandó
  hűs kezéhez talál.
Vágyajka olyan mézes,
szerelemnél merészebb,
vegyülni véle édes
  találkozás: halál.
 
El nem kerüli senki,
  övé, ki született,
földanyját elfelejti,
  búzát, gyümölcsöket,
s a tavasz és a fecske,
mind szárnyra kél egy este,
nyári dal sír esengve,
  s a virág dérlepett...
 
Hervadt szerelmek járnak,
  vén szárnyuk csüggve fáj,
holt évek, ványadt árnyak,
  holt vágyak, néma táj,
elhagyott napok álma,
vak bimbók hófútt tánca,
vad lombok, szélhintázta
  rőt lom, halotti báj:
 
a bánattól ki véd meg?
  az öröm nem örök.
Holnap a ma kivénhedt,
  nem áll meg, nyöszörög,
s a szerelem, a gyenge,
lágy ajakkal esengve
sóhajt és sír remegve,
  hogy vágya nem örök.
 
Élet túl-nagy szerelme!
  vakremény, félelem,
köszöni szív és elme
  istennek, ki jelen:
hogy nem örök az élet,
hogy holt nem kel, nem ébred,
s folyó, bármerre téved,
  tengerben elpihen.
 
Nem ébred nap, sem csillag,
  nem változik a fény,
tenger nem reng, nem harsog,
  nincs hang a csend színén:
holt lombok nem ujúlnak,
napok évvé nem nyúlnak,
örök álomba hullnak,
  hol az éj örökkön éj.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaH. A.

Kapcsolódó videók


minimap