Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Eberhart, Richard: A mormota (The Groundhog Magyar nyelven)

Eberhart, Richard portréja

The Groundhog (Angol)

In June, amid the golden fields,
I saw a groundhog lying dead.
Dead lay he; my senses shook,
And mind outshot  our naked frailty.

There lowly in the vigorous summer
His form began its senseless change,
And made my senses waver dim
Seeing nature ferocious in him.

Inspecting close maggots' might
And seething cauldron of his being,   
Half with loathing, half with a strange love,
I poked him with an angry stick.

The fever arose, became a flame
And Vigour circumscribed the skies,
Immense energy in the sun,
And through my frame a sunless trembling.

My stick had done nor good nor harm.
Then stood I silent in the day
Watching the object, as before;
And kept my reverence for knowledge

Trying for control, to be still,
To quell the passion of the blood;
Until I had bent down on my knees
Praying for joy in the sight of decay.

And so I left; and I returned
In Autumn strict of eye, to see
The sap gone out of the groundhog,
But the bony sodden hulk remained

But the year had lost its meaning,
And in intellectual chains
I lost both love and loathing,
Mured up in the wall of wisdom.

Another summer took the fields again
Massive and burning, full of life,
But when I chanced upon the spot
There was only a little hair left,

And bones bleaching in the sunlight
Beautiful as architecture;
I watched them like a geometer,
And cut a walking stick from a birch.

It has been three years, now.
There is no sign of the groundhog.
I stood there in the whirling summer,
My hand capped a withered heart,

And thought of China and of Greece,
Of Alexander in his tent;
Of Montaigne in his tower,
Of Saint Theresa in her wild lament.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://allpoetry.com

A mormota (Magyar)

Júniusban, arany mezőn
láttam egy döglött mormotát.
Döbbenet volt, ahogy hevert,
s esendő voltunk rám viharzott.

Kikezdte már a nyári hőben
a céltalan bomlás a dögöt,.
én émelyegtem nézve a
könyörtelen természetet,

s hogy lássam nyüzsgő nyüveit,
léte bugyorgó katlanát,
undorral és furcsa gyönyörrel
belédöftem a botomat.

Láz támadt fel, tűzvész csapott,
izzás ölelte az eget, 
a napban ős energiák
lobogtak s bennem vak didergés.

De nem ért el semmit a bot.
Hát álltam-álltam csendesen,
néztem a dögöt, mint elébb,
s megindulásom tudásszomjnak

véltem, hogy végre megnyugodjak,
s a vér lázát lecsillapítsam.
És térdre hullva örömért
esdtem, szemközt a pusztulással.

Elmentem. Ősz felé, mikor
visszatértem, hogy újra lássam,
már összeaszott a tetem,
s csak csontos, szikkadt hulla volt.

Jelentése eltűnt az évben,
és a tudás láncára verve
eltűnt belőlem gyönyör, undor,
befalazott az értelem.

S új nyár ömölt el a mezőn,
súlyos, lobogó, eleven,
s amint a dög helyéhez értem,
ott csak egy kevés szőr hevert,

s a csontváz csillogott a napban
pompásan, mint egy épület:
lestem, kíváncsi geométer,
s egy nyírfáról nyestem botot.

Ma három éve már.
A mormotának nyoma sincs.
S én állok csak, s a nyár viharzik,
kezem fogyó szívemre téved,

s Kína s Göröghon jár eszemben,
Nagy Sándor, sátorában,
Montaigne, a vártoronyban
s Szent Teréz, vad sirámban.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. Gy.

minimap