Jóna Dávid: Good Sort Of Silence (Jóféle csönd Angol nyelven)

Jóféle csönd… belefeledkezős.
Az egykor gondosan összehajtogatott, eltett pillanataidban maradhatsz kicsit.
Néhány perc lehet, nem több. Vagy ki tudja?
Nem mozdulsz. Jólesik, ahogy a könny az arcodon keresi útját, s meg-meg lódul.           
Vigyázod a csended, úgy, mint egyetlen szappanbuborékot, amit nem érinthetsz.
Fénytelen ragyogás ez, a kézen fogott ember puha lépteivel mész, mintha tudnád, merre kell.
Nem tudod. Vezetnek.  Sorsába temetett létezésed örvénylik a jóféle csönd varázslatában.
 
Jóféle csönd… újragondolós,
szokáspikkelyei mögé látó csönd. Résnyire nyitott ajtó fénye.
Sziromkönnyű lesz minden, messzeség és közelség egyben.
Megjelenik a vágy, a némán veszteglő szerelemben, és érzékeidbe hízelgi magát.
Mondom: jóféle csönd ez!
 
Beléd karol a pillanat. És mindent visz. Miközben összecsúsznak az évek történései.
Idegen városok sosemvolt találkozásaiban készül a szív… hogy mire?
A csöndön túli világra.
Öröklétről suttogó gyufaszálak. A szavakon túl barangolsz.
Ott, ahol érvényét veszti a test okossága. Talán már sehol sem vagy. És ez jó.
Elhanyagolt létünk szorongásaiból enged.  Mossa arcod meleg nyári eső.
Nem az mossa, csak így érzed. Jóféle csönd ez. Kegyelmet hozó.
 
A véletlenekben nem lehet hinni. Így marad az, hogy semmi sem az.
Mármint semmi sem véletlen. Mozdulatlanságod helyet kínál a megbocsájtásnak.
Hagyod magad. A harapásnyomok nem irányítanak. Nem elszánt vagy, hanem könnyű.
Jóféle csönd ez. Bársonyos.
 
Az idő már toporog, Téged akar. Nyerget sosem látott lovak dobognak a füledben.
Erőtlen és eltökélt vagy. Arra gondolsz, hogy később akarsz emlékezni erre.
Erre a jóféle csöndre. Mikor kisétáltál a zárt ajtók mögül.
 

Good sort of silence… thoughtful.
You can stay a little in your carefully folded up set-aside moments.
Maybe a couple of minutes, not more. Or who knows?
You don’t move. I like the way the tears on your face try to find their way, stop and then start again.
You protect your silence like the only soap-bubble you can’t touch.
It’s lusterless glow, you walk with the soft steps of someone led by the hand, as if you knew where to.
You don’t know. You’re being led. Your existence buried in its fate whirls in the magic of the good sort of silence.
 
Good sort of silence… that think-it-again kind,
the one able to see behind its habit-scales. The light of a slightly opened door.
Everything will be petal-light, farness and nearness as one.
Desire arouses in the love so mutely stranded, and it endears itself to your senses.
I say, it’s a good sort of silence!
 
The moment embraces you. And takes it all. While everything that happened for years gets blurred. 
In never-been meetings of strange towns the heart prepares … for what?
For the world beyond silence.
Match-sticks whispering about eternity. You wander about beyond words.
Where the body isn’t wise any more. Perhaps you are nowhere. And it’s good.
Our uncared-for existence lets its anxieties off. Warm, summer rain washes your face.
It isn’t the rain, you just feel so. It’s a good sort of silence. A state of grace.
 
One can’t believe in coincidences. So it follows that nothing is accidental.
I mean nothing ever just happens to be. Your stillness offers a chance to forgive.
You just let yourself. Bite-marks won’t conduct. You aren’t determined, but rather at ease.
It’s a good sort of silence. Silky.
 
Time’s already tottering, it wants You. Horses never ever having been saddled clatter in your ears.
You are faint and unfaltering. You think that you’ll later want to remember it.
This good sort of silence. When you walked out from behind the locked doors.