Kálnoky László: Il rovescio della luce (A fény fonákja Olasz nyelven)

A fáradt szél kékes foszlányai,

merev mozdulatok egyformasága.

Egy molyrágta arc megmerül

a szürkület mosdóvizében.

Alig felfogható hang:

egy ág hullása az emlékezetben.

Terasz, hol sárga fű tenyészik

a nagy kőasztalon.

Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak,

s megszelték a nyöszörgő kenyeret.

Inas, szikár árnyékok járnak erre,

a rég halottak képei,

s félresiklanak a kinyújtott kéz elől.

Ha jönne végre egy,

kinek hajában hullócsillagok,

s tekintetében egy sereg hal el,

nyomában a sötétség

az elszivárgó fény fonákja lenne.

Brandelli azzurrognoli del vento esausto,

l'uniformità dei movimenti rigidi.

Un viso tarlato che si immerge

nell'acqua crepuscolare.

Un suono appena percettibile:

la caduta di un ramo nei ricordi.

Una terrazza, dove erba gialla vegeta

sul grande tavolo di pietra.

Chi lo direbbe, qui un giorno si cenava,

il pane croccante si affettava.

Forti, asciutte ombre passano di qua,

visione dei vecchi defunti,

davanti la mano tesa sgusciano via.

Se venisse finalmente uno,

con le stelle cadenti tra i cappelli,

con la morte di uno stuolo nello sguardo,

sulle orme sue, il buio sarebbe

il rovescio della luce, che svanisce.