A Margitszigeten (Magyar)
A Margitszigeten ismerkedtünk meg, Zoli katonaként ott dolgozott. Néhány év múlva már terveztük a közös jövőt. Egyházi esküvőt szerettünk volna. A pap azt mondta, előtte nem hálhatunk együtt. De másnap már a magzat is ott volt, csak akkor még nem tudtuk. Egy babaruházati boltom volt, teljes erőbedobással vittem. A huszonhatodik héten egy este elöntött a vér. Valósággal ömlött, magam se hittem volna. A mentő, mint valami hajó, vetődött velem kórházról kórházra. Egymást váltó orvosok sugdostak a fülembe. Az arcomra maszkot akartak nyomni. Miközben én védekeztem. Inkubátoros kórházat kerestünk kétségbeesetten. Végezetül a Baross utcai klinikán kötöttünk ki. Istálló nagyságú szülőszobában sorban feküdtek a nők, paravánokkal elválasztva. Akár az alvilágba úszó bárka: elkárhozottak gyötrődők hangja. A magas plafonról a felhéjasodott vakolat készültek alázuhanni. A sarkokban évtizedes portól fekete pókhálók. Minden személytelen volt. A testek, akár a fahasábok, kicsit távolabb feküdtek önmaguk fájdalmától. Amikor a kettő egymásra úszott, kiáltozni kezdtek. Egyszer csak én is. Akkor odalépett egy orvos, és a véresen kicsusszant testet felmutatta: “Fiú!” “Akkor meg fog halni” – válaszoltam, mert tudtam, ilyenkor a fiúk esélytelenebbek. Csak néztem a parányi testet az inkubátorban mozdulatlan. Negyvennyolc óráig élt. A tornacsarnok nagyságú kórteremben nem maradtam a boldogan szoptató anyák között. Saját felelősségre hazamentem. Útközben minden furcsa volt, amit ismertem. A világ idegen lett, erre emlékszem. Hogy minden távoli és valószerűtlen. A hiány, hogy valami nincsen itten. Zoltánka búcsúztatásán csak ketten voltunk. Hamvasztást és vízszórásos temetést választottunk. A bababoltotot felszámoltam. A ruhácskákat eladtam. Nem emlékezni! Kilenc évig teherbe sehogyan sem estem. A Meddőségi Centrumba jutottam. Nem ment könnyen, de végül sikerült. Terhes lettem. Ikrek! Kezdetben semmi baj sem volt. Lendületesen tettem-vettem. A félidőtől azonban mozdulni is nehéz lett. Egy vizsgálatnál azt mondták, az egyik baba mozdulatlan. Be kell feküdnöm. A terhespatológia hatszobás kórtermébe kerültem. Vasárnap hajnalban már leállíthatatlanok voltak a fájások. Elől a halott baba jött, ő nem segíthetett nekem. Ezért a másik érdekében a császármetszés mellett döntöttek. Gabriella nyolc óráig élt. De már a kórházban elhatároztam, hogy hat hónap múlva újra terhes leszek. Egy orvos azt mondta, akár egy gyereklánynak, kicsi a méhem. De a sikertelen szülések is edzik, tágítják. Gabriellát elhamvasztattuk, kis urnáját
Zoli hazahozta. Kértem, hogy rejtse el. Nem akartam tudni, hol van. Hat hónap múlva spontán terhes lettem. Fél időnél most is alámerültem. Épp a huszonhatodik héten, mint korábban is, ismét koraszülés következett. Sajnos az utolsó órákban a baba megfordult. Két császármetszés elvette volna a reményt. Megszültem hát. Lábbal jött előre. De két feltartott keze tovább nehezítette. Szilvia két és fél hétig élt inkubátorban. Agyvérzést kapott, a farfekvéses szülés megviselte. Egyszer, mikor egyedül voltam, Jégcsap doktornő foghegyről közölte, hogy értelmi fogyatékos lesz. És hogy én vagyok, aki vele ezt tette. Zokogtam napokig, harmadik héten szenvedését már nem nézhettem. Amikor felhívtak a kórházból, hogy meghalt, újabb zokogás örvényébe merültem. A hamvasztást Zoli végeztette. Az urna hazakerült, hogy ne legyen egyedül Gabriella. Most már nem kellett rejteni. Ezt a gyászt is túléltem, pedig a bűntudat miatt ma is visszatér néha. A harmadik koraszülésre már tudatosan készültem. Azt is elhatároztam, hogy császárt kérek. Huszadik hét után a kórházban feküdtem. A harmincadik héten a testemben valami ciripelni kezdett. Jeleztem. A kórházt megkerültem, saját szülészemet kértem. A fájások percenként jöttek. Császárra nem volt idő. Gyorsan a koraszülött osztályra vitték. Krisztián születési súlya másfél kiló. Hat hétig volt kórházban. Amikor hazavittük, már két és felet nyomott. Most másfél éves, láthatod, csupa boldogság és erő. Nem kesergek a múlton. Ez volt a sorsom. Alázat elfogadni, hogy lehet a vesztes is nyerő.
|
|