Borbély Szilárd: Próteusz a pszichiátrián [4-6]

4
Az ágy üresen állt, amelyben feküdtél máskor. Néha
az ablak felé fordultál, de többnyire a mennyezetet
figyelted. Nehéz szagok ülték meg a szobát, vagy inkább
megfeküdték. Ahogy lenni szokott az elfekvő
osztályokon. A klór, a vizelet, az ürülék szaga a mérgeket
termelő testek kipárolgásába vegyült. A rejtélyes
mérgekkel színültig telt testek kipárolgása. De most nem
voltál ott, csak a lepedő jelezte a test lenyomatát. Meg
valami beszáradt ebédmaradék az éjjeliszekrényen.
Ősz volt már, a park túl hűvös a sétához. Szemerkélt is
kicsit. Innen nem járthatott senki ki a kertbe. Ez zárt
osztály. De talán ma mégis kaptál engedélyt,
utána kellene nézni. Az ügyeletes szobában tudják,
gondoltam, még ott vannak, amíg az esti műszak majd
megérkezik. Váltás hat és hét óra között történt.
Elmentem a vizsgáló melletti kórterem előtt, ahol a
kataton lakott. Majd kérdeztem, hogy hol vagy. Mondták,
nyugtalan ma. Nem fogad szót. Mármint te. Ez szinte
nevetséges volt, hogy nem fogadsz szót, mint egy gyerek.
A folyosó végén kukucskálsz, ott megtalállak, mondták.
És visszamentem arra, ahonnan jöttem. A tűzlépcső nyílott
onnan, ahol dohányzót alakítottak ki. És valóban, az
üvegajtó mögött láttam, hogy leskelődsz. A gondozóktól
féltél. Akkor még nem értettem. Nem ismertél meg, csak
hajtogattál valamit, hogy elmész. A botodra valami batyut
kötöttél, ahogy a mesékben. A botod a válladra vetted,
egyenesen és biztosan álltál, és folyton félretoltál.
Nyugtattalak, hogy gyere. Pihenj le. Még nem mehetsz
haza innen. Főként gyalog, hisz több, mint száz kilométer
a távolság. S már este is van. Nyugodj meg. De te nem
láttál engem. Démonokról beszéltél, akiket meg én nem
láttam, de mutattad, ott vannak. Éreztem, amikor a vállad
átkaroltam, és terelni akartalak, hogy még most is milyen
erős vagy. Én nem tudnálak visszahozni a kertből, ha
pizsamád szára csurom vizes lenne, és esni kezdene
netán eső. És fürdőköpeny nélkül túlságosan hideg van
már a sétálásra. Beláttam, hogy nem tudlak se kivinni,
se megnyugtatni, se visszahozni onnan, ha majd hirtelen
összegyűlne benned a harag, akár a céltalan futó vizek.

5
Álmomban ma is láttalak. A nyakamban ültél, és
én cipeltelek, valami mocsárban. Nem tudom, miért.
És azt sem, hogy hová. A fáradtságra emlékszem
csupán, a torokszorító, fojtogató szívdobogásra.
Nem tudom, hová vonszoltam magam veled. Hajnal
előtt, félálomban fordultam a bal oldalamra, hol a
szívtájék szorul ilyenkor. Izzadt a homlokom. Évek
óta nem találom a helyem. Mióta nem vagy már.
És nincs magyarázat arra, hogy milyen lehet a
létező, aki mégsem létezik együtt velünk. Csak
szomjazunk. Sivatag hullámzik itt velünk azóta.

6a
Egy várost szerettél volna. Egy várost, amelyet
építek neked, hogy otthonod legyen. Azóta
bolyongok itt, hol utcák, terek, közök, sugárutak,
sétányok rejtenek falak mögé. Mert minden
fal lesz, amely nem enged látni semmit önmagán
túl. A várost rólad elnevezni, vagy arról, aki
voltál, kényelmes lenne most, amely szavak, jelek,
egymásra hullámzó alakzatok tornyai egymás
fölött. Közöttük kis zegzugok, sötét és árnyas
helyek, ahol cserépben, vályúban a tenger kő és
beton között a petrezselyem mélyzöldje rezeg
az étterem ablakában. A pincér kilép, néhány
szálat szakít, megöblíti, és a tálcára teszi.

6b
Emlékszem Isztriára, hová halálod hírét
vihettem csupán magammal el. A part mentén
városok figyelnek évezredek óta, ahol jártam
már veled, éreztem akkor biztosan. Elsüllyed,
korábbi életünkben. Görbe hajókon vagy gályákon
rabszolgaként, kalmár zsidóként szakállunk
rejtekében, vagy mint a hős Ilionból térve meg éppen.

6c
Egy bögrében áradó levendula kékje a hálószoba
ablakában ég. Nappal alszik, és fotoszintetizál
titokban, míg éjszaka fűszeres illatot és oxigént termel.
Árnyékát az alvók homlokára fekteti a telehold
az éjben. Így telnek egy város napjai, melyet neked
alapítottam, hogy halálod ne süllyedjen el a dalmát
partokon, a sóvár tekintet lássa Láciában. Egy tenger
választ el azóta tőled. Láttam lenyugodni minden
este a napot a Hesperidák távoli kertje fölött.