Jász Attila: otthonos számkivetettség. Mikrózás

„Ahogy élnem kéne.”
(Győrffy Ákos)

(I, vissza az égbe)

Távoli világokat, érzéseket és benyomásokat rejtesz el egy nagyon is közeli és konkrét mikrovilágba, vagy fordítva, tó vagy folyópart, jólesik a hajnali dér csipkedte csipkebogyót leszakítani, morzsolgatni, rágogatni, zsebedben szelídgesztenye lapul, nyomodban rég halott vadászkutyád csaholása, az elhagyott ház korhadt falához gyümölcsöktől roskadozó ágat vereget a koraőszi szél, lassan nem ártana befűteni, teleírt papírlapról húzkodod ki a szavakat, nagyon lassan, és amikor mindet kihúztad, azt mondod, igen, tűzbe vele, minden elengedett szó ima, visszakerül az égbe, végre, oda tehát, ahonnan rövid időre kölcsönözted.

(II, repedések között)

A part állandósága csak egy mulandó érzés, a vízhez, az állandó változáshoz képest a hullámzás is nagyjából mindig ugyanolyan, mindig egy kicsit más, hisz bárhol élhetnél, de persze mégse, most éppen itt kell otthonra találnod, a stég algás, folyószagú lécei között nyíló piszkossötét kavargásban, ahogy lehetőségeid réseiben találod és teremted meg önmagad, mész tovább, menned kell tovább, és szerencsére még elhiszed, bármikor beköltözhetsz az íróasztalon tartott, üres és porlepte csigaházba, bárminek is nevezd, egy füzet kusza naplómondatai közé.

(III, az ég küllői között)

Visszatérő félelmed biciklizés közben az út menti partoldalról rossz felé felröppenő madár, éppen a küllők közti égcikkelyben látja meg a menekülés, a szabadság egyetlen esélyét, szinte érzed, az apró csontok halkan, alig hallhatóan reccsennek egyet, aztán, aztán a küllők finoman permetezik arcodba a langyos madárvért, tollak szállnak, őszi levelek hullanak, a küllők közé ragadnak, mocskos rongydarab vagy szétgyúrt műanyag flakon lüktet az út szélén, az idő, miközben nem mersz visszanézni, és ha biciklizés közben egy madár kavarog a közeledben, már rosszul is vagy, szédülsz, borzongasz, émelyegsz és izzadsz.

(IV, hajnali buszmegálló valósága)

Az elképzelt menedékház és környéke az erdőben, meg a valóság, most pontosan lefedik egymást, egy hosszú pillanatig mintha a reflektor vak fényében állnál a sötét színpadon, most is minden a színpadon kívül zajlik, csak állsz, fülelsz, és tudod a helyed, pontosan ott állsz, a hajnali buszmegállóban, sűrű, őszi ködök gubbasztanak a fákon és bokrokon, csigaházak halk, nedves reccsenése jelzi, mások is várnak a buszra, ez már egy másik valóság, kavicsok fülsértő csikorgása, a képzelet hűlt helye, valaki véletlenül odébb rúg egy széttaposott csigát, mint egy kavicsot, csigavér, mondogatod magadban, mindjárt jön a busz.