Tornai József: Mr. T. S. Eliot kuva rezance (Mr. T. S. Eliot tésztát főz Szerb nyelven)

Azt a reccsenést hallani kell
A csöveket sorra kettétöri,
hogy beleférjenek a fazékba,
két marokkal szórja bele
a fehér villanytűzhely fölött a vízbe.
A víz forr, zubog, a tészta
a fazék aljára süllyed.
Mr. Eliot egy pillantást vet
a konyhaablakon át a parkba:
kint esik az eső,
a fák oldalán jócskán csurog a víz,
a pázsit borzas, méregzöld
Sargasso-tenger.
Erről jut eszébe a fazék.
Ennyi elcsodálkozás elég volt,
hogy a tészta följöjjön
a víz tetejére.
Amerikai tésztaszűrővel szedi ki
az ugráló szálakat,
a csapból hideg vizet ereszt rá.
„Ezt tudni kell,
különben összeragad” – írja este felé
Mr. Eliot a barátjának.
„A legérdekesebb mégis az,
mikor a száraz tészta-csövek
recsegve kettétörnek:
ebben valahogy
magunkra ismerünk.”

Mora se čuti onog praska.
Da bi rezanci stali u lonac
sve redom lomi,
iznad belog štednjaka
šakom ih baca u vodu.
Kipi voda, ključa, rezanci
se na dno lonca sležu.
Preko prozora u jednom trenu
Mr. Eliot pogleda na park:
vani pada kiša,
sa drveća lije voda,
čupav je travnjak, more Sargaso
ljuto-zelen.
Seti se lonca.
Toliko čuđenje bilo je dovoljno
da testo na površinu
vode ispliva.
Američkom cedilom vadi
klizave niti,
sa slavine hladnom vodom ih pere.
„To se zna,
inače se lepe“ – piše uveče
Mr. Eliot svom prijatelju.
„Ipak najinteresantnije
je kad se suhi rezanci
praskom lome:
u tome nekako
prepoznajemo sebe.“