Rudel, Jaufré: Májusban hosszú már a nap (Lanquan li jorn son lonc e may Magyar nyelven)

Lanquan li jorn son lonc e may
M'es belhs dous chans d'auzelhs de lonh,
E quan mi suy partitz de lay,
Remembra'm d'un' amor de lonh.
Vau de talan embroncx e clis
Si que chans ni flors d'albespis
No-m valon plus que l'yverns gelatz.

Be tenc lo Senhor per veray
Per que formet sest' amor de lonh,
Mas per un ben que m'en eschay
N'ai dos mals, quar tant suy de lonh.
A! quar no fuy lai pelegris,
Si que mos fustz e mos tapis
Fos pels sieus belhs huelhs remiratz!

Be'm parra joys quan li querray,
Per amor Dieu, l'ostal de lonh,
E, s'a lieys platz, alberguarai
Pres de lieys, si be'm suy de lonh,
Qu'aissi es lo parlamens fis
Quan drutz lonhdas et tan vezis
Qu'ab cortes ginh jauzis solatz.

Iratz e dolens m'en partray,
S'ieu no vey sest' amor de lonh.
No'm sai quora mais la veyrai,
que tan son nostras terras lonh.
Assatz hi a pas e camis,
e per aisso no'n suy devis.
Mas tot sia cum a lieys platz.

Jamai d'amor no'm jauziray
Si no'm jau d'est' amor de lonh,
que mielher ni gensor no'n sai
ves nulha part, ni pres ni lonh.
Tant es sos pretz ricx e sobris
Que lai el reng dels Sarrasis
fos hieu per lieys chaitius clamatz.

Dieus que fetz tot quant ve ni vay
E formet sest'amor de lonh
Mi don poder, que cor be n'ai,
Qu'ieu veya sest'amor de lonh,
Verayamen en luec aizis,
Si que las cambras e'l jardis
Mi resemblo novels palatz.

Ver ditz qui m'apella lechay
e deziros d'amor de lonh,
que nulhs autres joys tan no'm play
Cum jauzimen d'amor de lonh.
Mas so qu'ieu vuelh m'es tant ahis,
Qu'enaissi'm fadet mos pairis
Qu'ieu ames e nos fos amatz.

Májusban hosszú már a nap,
madárdal ringat, távoli,
s ha másfelé visz gondolat,
szerelem az – egy távoli.
Lehorgadt fejjel ballagok,
galagonya s szép dallamok
olyanok, mint a tél fagya.

Áldom s dicsérem az Urat
szerelmemért, bár távoli,
de rám kétannyi baj szakad
minden jóért, mi távoli.
Ó, mért nem zarándok vagyok?
Vándorbot kéne és daróc,
s szép szeme rám pillantana!

Ha kérem majd, s be is fogad,
öröm lesz az, de távoli,
s mellette laknom tán szabad,
habár hazám oly távoli.
Fonunk majd szóba egyre szót,
hisz itt van ím, ki messze volt,
s édes, ha szépen szól szava.

Jókedvem ám bánatba csap,
elhagyva őt, ki távoli…
Látom majd újra társamat?
– földünk egymástól távoli.
Az út, mi vár rám, annyi sok,
hogy róla mit se mondhatok.
Legyen Isten akarata!

Más szerelem vigaszt nem ad,
csupán csak ez, mely távoli,
s nála nemesebb nem akad,
se itteni, se távoli.
Erénye fényesen ragyog,
és engem érte mint rabot
tömlöcbe zárhat mór vasa.

Isten, ki teremtője vagy
szerelmemnek, mely távoli,
szándékomhoz erőt is adj,
s meglássam őt, ki távoli,
mint létező igaz valót.
És kertje, ágyasháza ott
számomra volna palota!

Lázban kívánom, így igaz,
legyen szerelmem távoli,
öröm másként nem látogat,
csak ha szerelmem távoli…
Célomhoz ám én nem jutok,
őrszellemem fondorkodott:
én szeretek, s hölgyem soha.

Célomhoz ám én nem jutok,
legyen a szellem átkozott:
szerelmet nem kapok soha.