Maragall, Joan: Lelki ének (Cant espiritual Magyar nyelven)

Si el món ja és tan formós, Senyor, si es mira
amb la pau vostra a dintre de l’ull nostre,
què més ens podeu dâ en una altra vida?
 
Perxò estic tan gelós dels ulls, i el rostre,
i el cos que m’heu donat, Senyor, i el cor
que s’hi mou sempre... i temo tant la mort!
 
Amb quins altres sentits me’l fareu veure,
aquest cel blau damunt de les muntanyes,
i el mar immens, i el sol que pertot brilla?
Deu-me en aquests sentits l’eterna pau
i no voldré més cel que aquest cel blau.
 
Aquell que a cap moment li digué « -Atura’t »
sinó al mateix que li dugué la mort,
jo no l’entenc, Senyor; jo, que voldria
aturar tants moments de cada dia,
per fe’ls eterns a dintre del meu cor!...
O és que aquest «fê etern» és ja la mort?
Mes llavores, la vida, què seria?
Fóra l’ombra només del temps que passa,
la il·lusió del lluny i de l’a prop,
i el compte de lo molt, i el poc, i el massa,
enganyador, perquè ja tot ho és tot?
 
Tant se val! Aquest món, sia com sia,
tan divers, tan extens, tan temporal;
aquesta terra, amb tot lo que s’hi cria,
és ma pàtria, Senyor; i no podria
ésser també una pàtria celestial?
Home só i és humana ma mesura
per tot quant puga creure i esperar:
si ma fe i ma esperança aquí s’atura,
me’n fareu una culpa més enllà?
Més enllà veig el cel i les estrelles
i encara allí voldria ser-hi hom:
si heu fet les coses a mos ulls tan belles,
si heu fet mos ulls i mos sentits per elles,
per què aclucà’ls cercant un altre com?
Si per mi com aquest no n’hi haurà cap!
Ja ho sé que sou, Senyor; prô on sou, qui ho sap?
Tot lo que veig se vos assembla en mi...
Deixeu-me creure, doncs, que sou aquí.
I quan vinga aquella hora de temença
en què s’acluquin aquests ulls humans,
obriu-me’n, Senyô, uns altres de més grans
per contemplar la vostra faç immensa.
Sia’m la mort una major naixença!

Ha a világ ily szép, Uram, szemünket
ha ott belül örök békéd uralja,
egy másik életben adhatsz-e többet?
 
Ezért vagyok féltékeny szemre, arcra,
e testre, és mi nyugtot nem talál,
Uram, a szívre... s rettent a halál!
 
Miféle más érzékkel láttatod majd
e kék eget a hegyeknek fölötte,
af roppant tengerárt. a nap sugárát?
Erzékeim békéd itt töltse meg,
s e kék ég kell, nem vágyom más eget.
 
Ki csak annak a percnek mondja: "Állj meg!",
amely elhozta néki a halált,
nem értem őt, Uram; én annyi percet
állítanék meg mindahány nap, mindet
örökké tenni szívemben! S ha már
"örökké tenni" - maga a halál?
De akkor hát mi is lenne az élet?
Csupán az elmúló időnek árnya,
távolt közelbe játszó délibáb,
a "sok" s "kevés" számlálgatása volna,
amely - mert minden minden már - csalárd?
 
Mindegy! Legyen e világ oly sokféle,
oly kiterjedt, oly ideiglenes,
e föld, és mindazok, mik rajta nőnek,
ez itt az én hazám, Uram; és, kérdlek,
égi hazám is - nem lehetne ez?
Ember vagyok, mértékem emberi,
miket hiszek s remélek, mindazokban;
s ha itt hitem, reményem nem meri
útját folytatni, felrovod majd túlnan?
Ott túlnan. lám, az ég s a csillagezrek,
- ember maradnék ott is boldogan.
Ha alkotásod mind ily szép szememnek
ha szememet érettük teremtetted,
becsukjam tán, keresve más hogyant ?
Hisz ilyet nem találok semmikor.
Uram, te vagy; de azt ki tudja, hol?
Mindaz, amit látok, bensőm terád
hasonlít; hadd higgyem, itt vagy tehát.
S ha amaz óra eljő rettegésben,
hogy becsukódik majd e földi szem,
Uram, nagyobb szemet nyiss föl nekem,
add arcodat szemlélnem véghetetlen!
Legyen a halál nagyobb születésem!