Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Březina, Otokar: Két korai vers (Dvě rané básně Magyar nyelven)

Březina, Otokar portréja

Dvě rané básně (Cseh)

Modlitba vecerní  

Ó smrti živých těl, jíž noc se stává dnem,
svou šťávu tajemnou lej v moji teplou krev,
svou mdlobou smrtelnou mne spoutej v loži mém,
je měkká náruč tvá, jak bílé lokty děv.
Ty vůni zázračná, z níž voní jiný svět,
můj zemský život ztaj a nadpozemský zvlň
a proseb žár a šleh, jenž spaluje mi ret
a v tváři rudý plá, mi v duši ztiš a splň!

V mých očí tmavou svítilnu se, svatá, schyl,
lej nový olej v ní a zapal poznání,
ať zraků paprskem zřím na tisíce mil
v šer mořských pralesů a výší rozplání;
jak krystal s krystalem se skládá v lůně skal,
jak květů pletivem se prýská barev jas,
jak život vzbouzí se, jenž v lůně hmoty spal
v bytostí nekonečný květ a vír a kvas.

A silou zvýšenou můj obdař lidský sluch,
ať v resonanční nástroj se mi promění,
jímž přelévání šťáv a vzrůstu skrytý ruch
jak hudby tajemné zázračné slyším vlnění;
ať cítím rostlin puls i hudbu hvězdných dráh,
paprsků světla lom a vzduchu ráz a šum,
motýlů tichý let a v duší hlubinách
myšlének tajný vznik a zápas, vír a tlum.

Od mojí myšlénky odpoutej zemskou tíž
ať světla rychlostí prostorem šlehá v let,
nad moří zelenou a křišťálovou říš
v hloub sopek vyhaslých i v země žhavý střed;
v noc věčnou propastí ať bleskem zaletím,
kde z zřídel ohnivých se žhavý tryská var,
do jeskyň plačících, jichž slzy staletím
v sen tuhnou kamenný pod baldachynů tvar.

A v točen dlouhou noc, kde věčný led a sníh
na skalách křišťálu polární září plá,
i v jihu smavý kraj, kde odalisek smích
v zahradách sultánů jak hudba vře a vlá,
nad vřavu národů a pouští němý stesk,
kde rythmem zesláblým umírá žití tep,
nad černé pralesy a horských štítů lesk,
nad zeleň prérií a zádumčivou step.

Ať všecko obsáhnu, všech cíle drah a cest
co vidím žít a mřít a růst a kvést a zrát,
sil živých věčný kruh, jenž konstelace hvězd
v své sítě navléká a řídí vzlet a pád,
jenž trpí v duši nám a voní v lilijí
a modrým plamenem nad bažinou se stkví:
ať douškem jediným já žízniv opiji
na březích věčnosti se vínem Tajemství.

V mé tělo pronikni a v každý nerv a sval
se z tajných zdrojů svých mi rozlej balsámem,
jak láva vytryskni a hoř a teč a pal,
v rozkoší šílených vzplanutí neznámém;
až smolnou pochodní žádostí žhavý dech
na popel dohoří tajemným ohněm tvým,
tu dechni v čelo mé a usnouti mne nech
v sen věčný, poslední, z něhož se nevzbudím.

                    ***

(Ó sílo extasí a snů...)

Ó sílo extasí a snů, z níž umění
plá barev vějířem a v tónech burácí!
Tvým kouzlem z myšlenek se záře pramení,
jak z etheru se světlo nití vibrací.
Na oběť duše mé svůj žhavý sešli příval,
o moci vítězná, jež v inspiraci pláš,
jak v oltář kamenný se oheň s nebe slíval,
když oběť krvavou naň kladl Eliáš!

V mé duši smutek dlí a hořké vůně teskné,
myšlenka má je voskovicí světla mdlého,
jež v těla svícnu nečistém se třesouc leskne
na oltář věčný postavena Neznámého. 

Žen žhavý ret mé krve vášní neroznítil
a lásky šílenství mi v zracích nezaplálo,
žár bílý rozkoše mi v nervech nezasvítil
a vůní přátelství jsem v žití vdýchal málo.

Sám v tiché klausuře jsem počet žití řešil
a jenom nad svých snů jsem záhonem se shýbal,
víc nežli v životě jen v myšlenkách jsem hřešil
a přelud miloval a páru tuh svých líbal.

Mé jaro bylo smutnou, elegickou písní,
již tichým tremolem mi život zahrál flétnou,
a dny mých radostí, jak v trávy trs, jenž tísní
se při zdích, ve dlažbě, když kapky rosy slétnou.

Mé vzpomínky jsou bez barev a beze vláhy,
jak protěž v herbáři, jenž bílou plísní dýše;
nakyslý parfum chudoby jsem dýchal záhy
a ponížených žeň jsem klidil na své líše.

Zář grandiosní vesmíru když v zrak mi padla
sil věčných tajemstvím a osnovami světla,
v mou duši odražená kosmu od zrcadla
v ohnisko palčivé a krvavé se střetla.

Puch krve sražené jsem dýchal z dějin zvěstí
a hrůzu Neznámého z vlastní duše hloubi,
a zřel jsem v žití hru, kde bledý přelud štěstí,
jak v perleti, se lomem vrchních vrstev snoubí.

Netoužím žízně své u žití svlažit břehů,
jak Gedeonův voj u zdrojů píti z dlaně:
paprsků mystických jsem v duši sebral něhu
a v chrámu Tajemství jsem klekl zadumaně.

Je smutná duše má a plna vůně teskné,
má myšlenka je voskovlcí světla mdlého,
jež v těla svícnu nečistém se třesouc leskne
na oltář věčný postavena Neznámého.

Ó sílo extasí a snů, z níž umění
plá barev vějířem a v tónech burácí!
Tvým kouzlem z myšlenek se záře pramení,
jak z etheru se světlo nití vibrací.
Na oběť duše mé svůj žhavý sešli příval,
ó moci vítězné, jež v inspiraci pláš,
jak v oltář kamenný se oheň s nebe slíval,
když oběť krvavou naň kladl Eliáš !



FeltöltőEfraim Israel
KiadóMánes
Az idézet forrásaBásnické spisy Otakara Březiny. I. Tajemné dálky
Könyvoldal (tól–ig)9-10, 21-22
Megjelenés ideje

Két korai vers (Magyar)

Esti ima

Élő testben halál, mitől nap lesz az éj,
járja át véremet egy titkod szűrte nedv,
végzetes ájulást rám, ágy rabjára, mérj,
az ölelésed lágy, mint nászon szűzi kedv.
Te más világokat sejető csoda-szag,
rejtsd földi életem és hullámzani verd
földöntúliba föl, s mi számban lángra kap:
könyörgésemet oltsd és teljesítni merd!

A szemem lámpását, te  szent, élesztni kezdd,
rá új olajat önts és gyújts megismerést,
melyből a szemsugár mérföldezrekre rezg,
tengerhomályon és egen feszítve rést;
lássam, mint préseli a kristályt szikla-öl,
mint tör a szirmon át a szín, az izzó vas,
az anyag öléből hogy’ ébred élni föl
a lényes végtelenség, hogy’ nemz s nyüzsg a kas.

Szorozza testemben meg erejét a fül
és hadd lehessen rezonáló hangszerem:
hogy’ szív nedvet a sejt, hogy’ pezsg és nő és gyűl,
halljam, mint rejtjeles rezgést az éteren;
mit nőttén kelt a mag, éreznem add a neszt,
hogy’ tör a prizma fényt, mint gomolyog a füst
és lélegzik a báb, s ha formálódni kezd
egy titkos gondolat, hogy' forr és rajz és küzd,

s az enyémről vegyél le minden földi súlyt,
hogy fénysebességgel száguldja át az űrt,
a zöld kristályvilág, mit tenger színe gyújt,
hűlt vulkánok alá, izzó magmába küldd;
hol lángforrásokból tűzcsóvák lázadók,
az ősmélységen át éjbecikázni hagyj,
és könnybarlangokba, hol könnyes századok
könnye kőbaldachin alatt álomba fagy.

S a hosszú éjbe, hol a jég kék szikrarajt
nagy kristálysziklákra sarkfényben égve szór,
s a boldog délre is, hol odaliszk-kacaj
szultáni kertekben mint izzó zene forr,
a nemzetek zaja s a néma sivatag
fölé, hol az élés pulzusa csendesebb,
vak őserdők fölé, s hol bérc tör égbe csak,
hol prérik zöldje zeng, hol álmodik a sztyepp.

Táruljon fel nekem a cél, mit űz mohón
minden, mi sejt, mi sár, mi szár, mi rügy, mi mag;
élő erők köre, mely hálójába von
csillagokat s pályát mindnek örökre szab;
mely lelkeinkben fáj s a virágokban hajt
s a mocsarak felett lobog szederjesen:
az öröklét partján a révületbe majd
a Titkok borából egyetlen korty vigyen.

Hatolj át testemen, nyelje a véres üst
rejtett forrásaid perzselő balzsamát,
mint láva ronts belé és égd és folyd és süsd,
tébolyult élvezet lángjával járjad át;
ha zihált vágyaim, a szurokfáklyás had
titokzatos tüzed hevében hamu lett,
érintsd meg homlokom és elaludnom add
a végső álomban, melyből nem ébredek.

                    ***

(Ó, extázisok ereje és álmoké...)

Ó, extázisok ereje és álmoké,
melyből a művészet színképe lángoló!
Gondolatot csodád tesz izzó fényüvé,
mint éterből sugárt szít a vibráció.
A lelkem áldozatára bocsásd emésztő
lángfolyamod, ó, győztes ihletlángolás,
miként a kőoltárra zúdult tűz az égből,
rátévén véres áldozatját Éliás.

Lelkemben bánatok, szorongó bánat-illat,
és kábult fényű mécs a gondolat fejemben,
tisztátalan tartójában remegve villog
örök oltárán Annak, aki ismeretlen.

Ereim asszonyajktól nem hevültek,
szememből nem a szerelem tébolya lángol,
az idegszálaim kéjektől nem feszültek,
barátság jószagát kiűztem rég szobámból.

Klastromcellámban én a léteimet mértem,
és jártam álmaim, ha jártam buja kertben,
ha életemben volt, fejemben több a vétkem,
szerettem látomást, s csak vágyaim öleltem.

Tavaszom tört akkord, a tél prelüdje volt csak,
halk hárfahúrokon pengette rám az élet,
örömöm fűcsomó, mit harmatok locsolnak
olykor, de kockakő szorít a fal tövének.

Emlékeim fakult üvegtetők gyopárfűn,
megúnt herbárium fehér penészvirágnak;
nyomorszag vett körül korán, savanyu parfüm,
és nem nőtt földemen, csak magjahullt alázat.

Midőn a mindenség ős tündöklése szállott
szemembe titkos és vezérlő fényfonálon,
a kozmosz tükrözött belém sugárnyalábot,
s én azt lelkembe – véres gyújtópontba! – zárom.

A múlt mélyéből alvadt vér szagát szagoltam
s az Ismeretlen iszonyát a lelkeméből,
az élet gyönyörét láttam csak látszatokban,
mint gyöngy ha sápadt fényt szór felső rétegéről.

Nem vágyom szomjam oltani életvizével,
mint Gedeon hada, kezemmel hányni számba,
betelt a lelkem misztikus fények tüzével,
s beléptem álmodón a Titkok templomába.

A lelkem tört virág, bú fojtogatta szirmok,
derengő fényű mécs a gondolat fejemben,
tisztátalan tartójában remegve villog
örök oltárán Annak, aki ismeretlen.

Ó, extázisok ereje és álmoké,
melyből a művészet színképe lángoló!
Gondolatot csodád tesz izzó fényüvé,
mint éterből sugárt szít a vibráció.
A lelkem áldozatára bocsásd emésztő
lángfolyamod, ó, győztes ihletlángolás,
miként a kőoltárra zúdult tűz az égből,
rátévén véres áldozatját Éliás!



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásasaját fordítás

minimap