Láska (Cseh)
Záře dalekých jiter se zrcadlí v úsměvech mlčení vašich před odpovědí a myšlénky vaše jsou jak přezrálé klasy samy se otvírající.
Přišel čas nejkratších večerů; s výší střesené květy dotkly se země, vůně dne nocemi bloudí a konstelace letní vystouply na vašem nebi a i v nejroztržitější pohledy vaše chytá se padání hvězd.
Smích a výkřiky žíznivé krve už nestačí vaši zbohatlé duši,
šílenství její cítí se silným přijati bolesti věků
a mluviti řečí, v níž láska má hluboká poznání smrti,
agonie extatické úsměvy milujícího a rozkoš je sesutí světů
(neboť zříceninami prochází duše na cestách k vyššímu světlu a bolest je výčitkou odloučeného.)
Hle, bratří! Vaše láska se plní jak stromoví jižní: plody má uprostřed květů, a dech její roven je větru všech zahrad, etherná kytice tisíců vůní. Mlhy zdvihly se k výši: k posledním, příštím, světům se rozšířil obzor, a v extasi vaší zazvonil vesmír jak hudba při hostině nesčíslných. Ale neubývá úrody vaší: dech Věčného táhne pod nebesy vašeho srpna a října v den slavnosti klasů a zahrad a vinic a duší,
a žeň vaše je podobna úrodě světla:
do příchodu nesčetných nocí žali z ní národové
a nezmenšili jí v tisíciletích. — —
V nové síle život jste pocítili
a tepot vašeho srdce vrací vám dálky jak bouři.
Neboť nekonečno všech cest kříží se v duši milujícího
a v hlase lásky mrtví se ptají, kdy nastane hodina vysvobození, a nezrození jim odpovídají bolestí její.
V klidu jejím je nepokoj očekávání a v úsměvech jejich vzpomínky slunce, jež zapadlo nad nivami země a vyšlo na nebi neviditelném
a vzpomínky slunce na ohnivá vření, než první světy se odtrhly v dálku. A v blesknutí jejího zraku řeřaví tajemná čára, přítomnost nepoznaného, jež protíná vidmo mlhovin nejvzdálenějších,
z nichž dosud hvězdy se neutvořily.
Bratří! Vaše láska se plní jak stromoví jižní: plody má uprostřed květů a dech její roven je šepotu soumraků v měsíci jarního tání.
Tušení jejímu dáno je spatřiti duše v prvotním světle
a pozdravit bolest, když vrací se z tajemství věcí
zbohatlá cestami svými a silná rozpjetím křídel svých v Rythmu. Z požáru dotknutí jejího vzbouzí se větry, jež zmítají slehlými atmosferami a hudbou ukrytou v plamenech provázejí jásot paprsků osvobozených. Bez bázně pohlíží láska v zrcadla nocí, jež ztravují přízraky barev, však hlubiny svoje dokořán otevrou světlu,
a vteřiny její čítány nejsou padáním krůpějí z oblaků tohoto času, jenž sluneční hodiny její pokrývá vrženým stínem
a slabé sesmutněl nejistotami:
cestami hodin kráčí v nich stínem stoupání druhého slunce
a měří den vašich duší.
Bratří! Zatřeste keři svých růží! Mnoho hořkých vůní vám přinesou dálky! Bolesti neznámé těm, kteří nemilovali, blíží se k samotám vašim.
Bolesti touhy, jež staletí topí se v krvi a tisíce rukou pozvédá k nebi! Bolesti lásky, jež zemřela polibky a té, která zhřešila v očekávání! Bolesti nesčetných úsměvů odvátých vichřicí pohledu nepřátelského! Bolesti bázně, aby Nepřítel nepřišel k hostině vaší, neviditelný, zavolán slabostí ukryté myšlenky vaší,
a neotrávil vám víno dřív než jste ho podali bratřím;
neb láska, jež ztratila jediné vítězství, tisíckrát byla poražena a hodující, jenž opustil komnatu světel, zraky má zmatené vzpomínkami, a noc jeho je temnější všech nocí a plna nebezpečenství.
Bojte se stínů, jež padají do vašeho světa z vyhaslých předvěkých světů a bolestí viny, jež plíží se podsvětím nenarozených.
Bolesti, které vystouply z hrobů a z krve a z příliš jasného světla a z úsměvů krásy a z odchodu dříve než uzříte spočinout jitro na loži růží a rosy ustlaném staletími.
V průvodu stínů vychází duše stoupajícího; však stíny bojí se výší a zemdlí na strmých cestách a zraky milujících se jasní:
jediná pýcha závrati nezná, bojte se pýchy, o bratří!
Odměnou vaší budou chvíle, kdy uzříte zemi světlem své lásky: Pozdrav vám vykřiknou krajiny v květu, nejhlubší mlčení dají vám lesy, a zrající leta, jež vábí svou písní podzim do polí a zahrad,
řeknou vám tajemství věčné své žízně po nových jarech.
I bude poznání vaše jak potkání noci a dne, které má za svědky tisíce hvězd, a za křídly vašich odletlých hodin zvlní se brázdy etherné vůně. I rozšíří se pohled váš jako čas plný světla a obejme zemi,
v úsměvu vašem tisíce úsměvů zasvítí z tisíce duší,
tisíce smrtí budete potkávat najednou v tisíci cestách bez bázně a uzříte zástupy nesčíslných životů vcházeti v jediný život. Feltöltő | Efraim Israel |
Az idézet forrása | https://cs.wikisource. org/wiki/V%C4%9Btry_ od_p%C3%B3l%C5%AF/L% C3%A1ska |
|
A szeretet (Magyar)
Messzi hajnalok fényei tükröződnek ajkatokon a választok előtti csendmosolyokban, és mindenik gondolat bennetek mint túlérett kalász, magától nyíló. Eljött a legkurtább estéknek ideje; a magasból lerázott virágok föld színét érték, a nappalok illata éjekben bolyong s a nyári konstellációk feljöttek egetek boltján, s legtétovább pillantásaitok pókfonalán is csillagok hullása rezg. A szomjas vér kacaja-sikolya nem elég már gazdagult lelkeiteknek, tébolyuk magát erősnek érzi vállalni korok fájdalmát
és beszélni azon a nyelven, amelyben teljes a szeretet mély halál-ismeretekkel, az agónia a szeretni tudónak extatikus mosolyával s a gyönyör világok összeomlása (mivel romokon megy át a lélek útban a magasabb fényhez, s a fájdalom szemrehányása az elbúcsúzottnak.)
Fivérek! Szeretetetek teljesedik mint déli növényzet: gyümölcse van a virágok mélyén, és lehelete rokon minden kert szelével, ezernyi illat éteri csokra. Ködök szálltak a magasság felé: az utolsó, következő világok felé tágult a láthatár, és extázistokban felharsant a világmindenség mint zene a számosak lakomáján. De terméstek nem fogy: az Örökké Való lehelete vonul augusztusotok és októberetek egei alatt a kalászok s kertek és szőlők és lelkek ünnepe napján,
és aratásotok hasonlatos a fény terméséhez:
számtalan éjszaka eljövetéig aratták nemzetek,
és nem lett kevesebb az évezredekben. – –
Új erejében éreztétek meg az életet,
és viharként küldik vissza a távolok szívdobogástok.
Mert a szeretni tudónak lelkében minden út végtelenje kereszteződik, s a szeretet hangjában halottak kérdik, mikor üt végre az óra, a szabadulásé, s a megnemszülettek a szeretet fájdalmával felelnek nekik. Nyugalma hordja a várás nyugtalanságát és mosolyai emlékét annak a napnak, mely lement a föld rónái fölött és felkelt a láthatatlan égen, és emlékezését ennek a Napnak, a tűzre, mely örvénylett, mielőtt leváltak róla az első világok. És nézése villanásában rejtelmes vonal parázslik, jelenléte az ismeretlennek, s a legtávolabbi ködfoltok spektrumát is keresztbe metszi, azokét, melyekből csillagok még nem keletkeztek.
Fivérek! Szeretetetek teljesedik mint déli növényzet: gyümölcse van a virágok mélyén, és lehelete rokon a tavaszi olvadás korában suttogó alkonyok suttogásával.
Sejtése szemének elébe tárva a lelkek a fényben: az eredendőben; és elébe járul a fájdalom üdvözöltetni, ha megtér a dolgok titkából, útjain meggazdagodva és erősen szárnya feszülésétől, mely követni feszült a Ritmust. Érintése tüzétől szelek élednek, megülepedett atmoszférákat felkavarók, és lángokba rejtett zenével kísérik megszabadított sugarak hars ujjongását. Félsz nélkül mered a szeretet bele az éj-tükörökbe, melyek a szín jelenését mind elemésztik, de mélységeiket kitárják sarkig a fénynek,
és másodperceit nem méri felhőcsepp-hullása emez időnek, mely az ő napóráját elfödi rávetett árnnyal
s a gyengéket kétségekkel szomorította:
az árnyban a másik nap emelkedése halad az óráknak útjain ottan, és méri a napját lelkeiteknek.
Fivérek! Rázzuk meg rózsátok bokrát! Sok keserű illatot hoznak a távolok nektek! Fájdalmak, ismeretlenek azoknak, akik sohse szerettek, közelgnek magányaitokhoz.
Fájdalma annak a vágynak, mely évszázadokig fürdik a vérben és ezernyi kezet emel az égnek! Fájdalma annak a szeretetnek, mely csókokba halt bele, s annak, mely vétkezett a várakozásban! Fájdalma számtalan mosolynak, melyeket ellenséges pillantás vihara fújt el! Fájdalma félsznek, hogy az Ellenség elles még lakomátokra, láthatatlanul, elhíva rejtett gondolatok gyengeségétől,
és megmérgezi borotok, mielőtt fivéri kezekbe átadhatnátok (mert az egyetlen győzelmet elvesztett szeretet ezerszer szenvedett vereséget, s a fények termét elhagyott lakomázónak emlékek kuszálják zavarttá tekintetét, és éjszakája minden éjnél sötétebb s vészekkel terhes).
Félni az árnyat, a kialudt ősi világokból világotokba szakadtat, s a bűn fájdalmait, mik kúsznak felétek a megnemszülettek alvilágán át! A fájdalmakat, mik sírból és vérből léptek ki s túlontúl világos fényből és szépségek mosolyaiból és hamarabb-eltávozásból, mint megláthatnátok megpihenni a hajnalt századok vetette harmatos rózsaágyon! Árnyak kíséretében kel fel a magasba hágónak lelke; ám félik a fentet az árnyak s a meredek utakon erejük vesztik s a szeretni tudónak tekintete tisztul; csupán a gőg az, mely szédülni nem tud, félni a gőgöt, félni, fivérek!
Jutalmatok lesznek a percek, mikor szeretetetek fényében haladni meglátjátok a földet: köszöntnek titeket virágzó tájak, a legmélyebb hallgatást adják az erdők, s az érő nyarak, az őszt a mezőkre-kertekbe dallal csábítók, elmondják titkát örökös szomjuknak, mely szomjazik új tavaszokra. És lészen megismeréstek mint éjszaka s nappal egymást- megilletése, melynek tanúja csillag ezer, és mindenik elszállt órátok szárnya éteri illat hullámát kelti. És kitágul tekintetetek mint a fényteli idő, s a földet körülöleli, mosolyotokban ezernyi lélekből ezernyi mosoly ragyog fel, ezernyi úton ezernyi halálra találtok egyszerre félelem nélkül, és megpillantjátok számtlan élet tömegét egyetlen életbe lépni.
Feltöltő | Efraim Israel |
Kiadó | ELTE BTK Szláv Fililógia Tanszék |
Az idézet forrása | Otokar Březina: Rejtett történelem |
Könyvoldal (tól–ig) | 33-36 |
|