Dyk, Viktor: Az üveghegy rabja (Zajatec skleněné hory Magyar nyelven)

Častokrát upřel svůj pohled
blouznivý, toužící, chorý
(jak dlouhé míjely chvíle!)
na vrchol skleněné hory.
Paní té skleněné hory
vábila k sobě jak osud.
Paní té skleněné hory
z vrcholu vábí tam dosud.

Kteréhos jarního rána
touhu svou nemohl zmoci.
Snad byla malátná hlava
od snů té předešlé noci.
Pobídl bujného oře,
ten klusal statečně na sklo.
Ale sklo skleněné hory
pod jeho kopyty prasklo.

Nad nimi havrani krouží,
pod nimi sedláček oře,
uprostřed nebe a země
civí tam v skleněné hoře.
Krev jejich a slunce západ
společně barví ty střepy.
Nic není dokola slyšet,
jen srdce prudkého tepy.

Paní té skleněné hory
se shora bez citu dívá.
Černá a bohatá kadeř
přes bílá ramena splývá.
Havrani důvěrně sedli
až na hrot lesklého meče.
Zvědavě, s důvěrou hledí,
kterak krev pomalu teče…

Merengő, vágyteli szemmel
néze fel újra meg újra
(mily lassan múlnak a percek!)
szín üveg hegyre, a csúcsra.
Üveghegy asszonya hívta
mint kit a végzete csábít.
Üveghegy asszonya hívta
hegy magasára sokáig.

Eljön a tavaszi hajnal.
Túl soká gyűrte le vágyát...
Szédül a lelkük azoknak,
kik csak az álmot imádják.
Nyergeli gyorsan a ménjét,
nyargal a ló az üvegre.
Üvege annak a hegynek
szikrázik szerterepedve.

Legfelül illan a holló,
legalul arat a paraszt,
közepett ég meg a föld közt
üveghegy üvege maraszt.
Vérük meg a napnak nyugta
fest be szilánkokat ottan.
Néma a hegy meg a környék,
most csak a szív ere dobban.

Üveghegy asszonya fent áll,
szenvtelenül le-lenéz csak.
Fekete dús haja omlik
vállain át, szive jégcsap.
Otthonosan jön a holló,
ráül a kard hüvelyére,
türelmes szemei nézik,
mint csepeg arra a vér le...