Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Kundera, Milan: Tréfa (Žert Magyar nyelven)

Kundera, Milan portréja

Žert (Cseh)


Psychologická i fyziologická mašinérie lásky je tak složitá, že v jistém údobí života musí se mladý muž soustředit téměř výhradně na pouhé její zvládání a uniká mu pak vlastní obsah lásky: žena, kterou miluje (podobně jako třeba mladý houslista nemůže se dost dobře soustředit na obsah skladby, dokud nezvládne manuální techniku natolik, aby na ni mohl při hře přestat myslet). Mluvil-li jsem o svém školáckém rozechvění při myšlenkách na Markétu, musím v tomto smyslu doplnit, že pramenilo ani ne tak z mé zamilovanosti, jako z mé nešikovnosti a nejistoty, jejíž tíhu jsem cítil a která se stala vládcem mých pocitů a myšlenek mnohem více než Markéta.
Tíhu těch rozpaků a nešikovnosti jsem nadzvedával tím, že jsem se nad Markétu vytahoval: snažil jsem se s ní nesouhlasit nebo se přímo vysmívat všem jejím názorům, což nebylo ani tak obtížné, protože to byla dívka při své bystrostí (a při své kráse, která - jako každá krása - sugerovala okolí zdánlivou nepřístupnost) důvěřivě prostoduchá; neuměla se nikdy podívat za věc a viděla jen věc samu; chápala znamenitě botaniku, ale stávalo se, že nerozuměla anekdotě, kterou jí vyprávěli kolegové; nechávala se strhnout všemi entuziasmy doby, ale ve chvíli, kdy byla svědkem nějaké politické praktiky konané ve smyslu zásady účel světí prostředky, stávala se stejně nechápavou, jako když stála před anekdotou svých kolegů; však proto také soudruzi usoudili, že potřebuje své nadšení posílit vědomostmi o strategii a taktice revolučního hnutí, a rozhodli, že se má o prázdninách zúčastnit čtrnáctidenního stranického školení.
To školení mi přišlo velice nevhod, protože právě v těch čtrnácti dnech zamýšlel jsem být s Markétou sám v Praze a dovést náš vztah (který až dosud pozůstával z procházek, hovorů a několika polibků) k určitějším koncům; neměl jsem na výběr než právě těch čtrnáct dnů (další čtyři týdny jsem měl strávit na zemědělské brigádě a posledních čtrnáct dnů prázdnin být u matky na Slovácku), takže jsem nesl s bolestnou žárlivostí, když Markéta nesdílela můj smutek, na školení se nijak nehněvala, ba dokonce mi říkala, že se na ně těší.
Ze školení (konalo se v jakémsi zámku uprostřed Čech) mi poslala dopis, který byl takový jako ona sama: plný upřímného souhlasu se vším, co žila; všechno se jí líbilo, i ranní čtvrthodinka tělocviku, referáty, diskuse i písně, které tam zpívali; psala mi, že tam vládne „zdravý duch“; a ještě z pilnosti připojila úvahu o tom, že revoluce na Západě nedá na sebe dlouho čekat.
Když se to tak vezme, souhlasil jsem vlastně se vším, co Markéta tvrdila, i v brzkou revoluci v západní Evropě jsem věřil; jen s jedním jsem nesouhlasil: aby byla spokojená a šťastná, když se mi po ní stýskalo. A tak jsem koupil pohlednici a (abych ji ranil, šokoval a zmátl) napsal jsem: Optimismus je opium lidstva! Zdravý duch páchne blbostí. Ať žije Trockij! Ludvík.

 

***

Věty zněly v malé, místnosti politického sekretariátu tak strašně, že jsem se jich v té chvíli bál a cítil jsem, že mají ničivou sílu, jíž neodolám. Soudruzi, to měla být legrace, řekl jsem a cítil, že mi nikdo nemůže uvěřit. Je vám to k smíchu? zeptal se jeden ze soudruhů dvou dalších. Oba zavrtěli hlavou. To byste museli znát Markétu! řekl jsem. Myji známe, odpověděli mi. Tak vidíte, řekl jsem, Markéta bere všechno vážně, my jsme si z ní vždycky dělali trochu legraci a snažili jsme se ji šokovat. To je zajímavé, řekl jeden ze soudruhů, nezdálo se nám podle dalších tvých dopisů, že bys Markétu nebral vážně. Copak vy jste četli všechny mé dopisy Markétě? Tak tedy, protože Markéta bere všechno vážně, ujal se slova jiný, ty si z ní děláš legraci. Ale řekni nám, co je to, co bere vážně? To je třeba strana, optimismus, kázeň, že? A tohle všechno, co ona bere vážně, je tobě k smíchu. Soudruzi, pochopte, říkal jsem, vždyť já si ani nepamatuju, jak jsem to psal, psal jsem to narychlo, takových pár vět, z legrace, ani jsem na to nemyslel, co píšu, kdybych tím myslel něco zlého, přece to nepošlu na stranické školení! To je snad jedno, jak jsi to psal. Ať jsi to psal rychle nebo pomalu, na koleně nebo na stole, mohl jsi napsat jen to, co je v tobě. Nic jiného jsi napsat nemohl. Možná že kdyby sis to byl víc rozmýšlel, byl bys to nenapsal. Takhle jsi to napsal bez přetvářky. Takhle aspoň víme, kdo jsi. Tak aspoň víme, že máš víc tváří, tu jednu pro stranu a tu druhou pro jiné. Cítil jsem, že moje obrana pozbyla účinných argumentů. Opakoval jsem ještě několikrát ty stejné: že to byla legrace, že to byla jen bezvýznamná slova, že za tím byla moje nálada a podobně. Odmítli mne. Řekli, že jsem napsal své věty na otevřenou pohlednici, že je mohl kdokoli číst, že ta slova měla objektivní dosah a že k nim nebyla připsána žádná vysvětlivka o mé náladě. Pak se mne zeptali, co všechno jsem z Trockého četl. Řekl jsem, že nic. Zeptali se mne, kdo mi ty knihy půjčoval. Řekl jsem, že nikdo. Zeptali se mne, s jakými trockisty jsem se scházel. Řekl jsem, že s žádnými. Řekli mi, že mne zbavují s okamžitou platností funkce na Svazu studentstva a požádali mne, abych jim odevzdal klíče od místnosti. Měl jsem je v kapse a dal jsem jim je. Potom řekli, že stranicky můj případ vyřeší má základní organizace na přírodovědecké fakultě. Vstali a dívali se mimo mne. Řekl jsem „čest práci" a šel jsem pryč.



KiadóAtlantis, Brno
Az idézet forrásaKundera: Žert, p. 37-42.

Tréfa (Magyar)


A szerelem pszichológiai és fiziológiai gépezete olyan bonyolult, hogy a fiatalembernek - élete egy bizonyos szakaszában - majdnem minden erőfeszítését összpontosítania kell, hogy úrrá legyen rajta, s így háttérbe szorul a szerelem tulajdonképpeni tartalma: a nő, akit szeretünk (mint ahogy például a fiatal hegedűs sem tudja elég jól összpontosítani figyelmét a zenemű tartalmára, amíg a kéztechnikát annyira el nem sajátítja, hogy játszás közben ne is kelljen törődnie vele). Az előbb azt mondtam, hogy ha Markétára gondoltam, izgatott voltam, mint egy gimnazista, de ezt olyan értelemben kell kiegészítenem, hogy izgatottságom nem annyira szerelemből fakadt, mint inkább ügyetlenségemből és bizonytalanságomból, amely súlyosan nehezedett rám, és sokkal jobban uralkodott érzéseimen és gondolataimon, mint maga Markéta.
Zavarom és ügyetlenségem terhét csak növeltem azzal, hogy Markétával állandóan éreztettem fölényemet: igyekeztem nem egyetérteni vele, vagy éppen kikacagni nézeteit, ami nem is volt olyan nehéz, mert ez a lány, gyors felfogása ellenére (és szépsége ellenére is, amely - mint minden szépség - látszólag megközelíthetetlenséget sugallt környezetének), hiszékeny és egyszerű lélek volt; sohasem tudott a dolgok mögé nézni, mindig csak magukat a dolgokat látta; kitűnően értette a botanikát, de megtörtént, hogy nem értett meg egy viccet, amit a kollégái meséltek neki; engedte, hogy a kor lelkesedése mindig magával sodorja, de amikor tanúja volt valamilyen politikai praktikának, amelyet a cél szentesíti az eszközt elvének nevében űztek, ugyanolyan értetlenségről tett tanúságot, mint amikor kollégái vicceivel állt szemben; éppen ezért az elvtársak úgy vélekedtek, hogy a forradalmi mozgalom stratégiájának és taktikájának megismerésével kell erősítenie lelkesedését, és elhatározták, hogy a vakációban kéthetes pártiskolán fog részt venni.
A pártiskola nagyon rosszkor jött nekem, mert azt hittem, hogy ezt a két hetet kettesben tölthetem Markétával Prágában, s kapcsolatunknak (amely eddig sétákból, beszélgetésekből és néhány csókból állt) learathatom bizonyos gyümölcseit; csakis ez a két hét állt rendelkezésemre (további négy hetet mezőgazdasági brigádmunkán kellett töltenem, s a szünidő utolsó két hetét az anyámnál, Morva-Szlovákiában), úgyhogy fájó féltékenységgel vettem tudomásul, amikor Markéta nem osztozott bánatomban, egyáltalán nem haragudott a pártiskola miatt, sőt azt mondta, hogy örül neki.
A pártiskoláról (egy kastélyban tartották valahol Csehország kellős közepén) éppen olyan levelet küldött, amilyen ő maga volt: őszintén egyetértett mindennel, amit átélt; minden tetszett neki, a negyedórás reggeli torna, az előadások, a viták és a dalok, amiket énekeltek; azt írta, hogy a pártiskolán „egészséges szellem” uralkodik; és buzgóságból még azt a megjegyzést is hozzáfűzte, hogy Nyugaton már nem soká késik a forradalom. Ha úgy vesszük, én tulajdonképpen mindennel egyetértettem, amit Markéta kijelentett, s abban is hittem, hogy Nyugat-Európában hamarosan forradalom lesz; csak egy dologgal nem értettem egyet: hogy elégedett és boldog, míg én vágyódom utána. Így hát vettem egy képeslapot, s (hogy megsebezzem, megdöbbentsem és összezavarjam) ezt írtam rá: „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságföl bűzlik. Éljen Trockij! Ludvík.”

* * *

Ezek a mondatok olyan rettenetesen hangzottak a politikai titkárság kis szobájában, hogy ebben a pillanatban már féltem tőlük, és megéreztem, hogy olyan pusztító erejük van, amelynek nem bírok ellenállni. Elvtársak, ezt én tréfának szántam, mondtam, de éreztem hogy senki sem hihet nekem. Ti ezt mulatságosnak tartjátok?, kérdezte az egyik elvtárs a másik kettőt. Mindketten megcsóválták a fejüket. Ismernetek kellene Markétát!, mondtam. Ismerjük, felelték. Na látjátok, mondtam, Markéta mindent komolyan vesz, mi mindig ugrattuk egy kicsit, igyekeztünk megdöbbenteni. Ez nagyon érdekes, mondta az egyik elvtárs, a többi leveled alapján nem gondoltuk volna, hogy nem veszed komolyan Markétát. Hát ti minden levelemet olvastátok, amit Markétának írtam? Szóval Markéta mindent komolyan vesz, vette át a szót a másik, és te ezért ugratod őt. De mondd meg nekünk, mi az, amit komolyan vesz? Például komolyan veszi a pártot, az optimizmust, a fegyelmet, igaz-e? S mindaz, amit ő komolyan vesz, neked nevetséges. Elvtársak, értsétek meg, mondtam nekik, hiszen én nem is emlékszem rá, hogyan írtam ezt, gyorsan megírtam néhány mondatot tréfából, nem is gondoltam rá, hogy mit írok, ha rosszat akartam volna vele, nem küldtem volna el a pártiskolába! Az talán mindegy, hogyan írtad. Akár gyorsan írtad, akár lassan, akár a térdeden, akár az asztalon, csak azt írhattad, ami benned van. Semmi mást nem írhattál. Lehet, hogy ha jobban megfontolod, nem írod meg. Így alakoskodás nélkül írtál. Legalább tudjuk, hogy ki vagy. Legalább tudjuk, hogy több arcod van, az egyiket a pártnak tartogatod, a másikat másoknak. Megéreztem, hogy nincsenek többé érveim a védekezéshez. Néhányszor megismételtem még ugyanazt: hogy csak tréfa volt, azoknak a szavaknak nincs jelentőségük, csak pillanatnyi hangulatom diktálta őket satöbbi. Nem fogadták el. Azt mondták, hogy nyílt levelezőlapra írtam azokat a mondatokat, akárki elolvashatta őket, azoknak a szavaknak megvolt a maguk objektív hordereje, s nem fűztem hozzájuk semmilyen magyarázatot a hangulatomról. Aztán megkérdezték, mi mindent olvastam Trockijtól. Azt mondtam, hogy semmit. Megkérdezték, ki adta kölcsön a könyveit. Azt mondtam, hogy senki. Megkérdezték, hogy milyen trockistákkal jöttem össze. Azt mondtam, hogy eggyel sem. Ők meg azt mondták, hogy azonnali hatállyal felmentenek a Diákszövetségben viselt funkcióm alól, és felszólítottak, hogy adjam át a szobám kulcsát. Ott volt a zsebemben, odaadtam nekik. Aztán azt mondták, hogy pártvonalon a természettudományi kar alapszervezete fogja kivizsgálni az ügyemet. Felálltak, és elnéztek mellettem. „Szabadság” - mondtam, és elmentem.



KiadóEurópa Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásaMilan Kundera: Tréfa, p. 40-41., 45-46.

minimap