Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Mácha, Karel Hynek: Máj (6.), 4. zpěv

Mácha, Karel Hynek portréja

Máj (6.), 4. zpěv (Cseh)

 Krásný máj uplynul, pohynul jarní květ,
 a léto vzplanulo; - pak letní přešel čas,
 podzim i zima též - i jaro vzešlo zas;
 až mnohá léta již přenesl časů let.
 

 Byl asi sedmý rok, poslední v roce den;
 hluboká na něj noc. - S půlnocí nový rok
 právě se počínal. V vůkolí pevný sen,
 jen blíže jezera slyšeti koně krok.
 Mého to koně krok. - K městu jsem nocí jel;
 a přišed k pahorku, na němž byl tichý stán
 dávno již obdržel přestrašný lesů pán,
 poprvé Viléma bledou jsem lebku zřel.
 Půlnoční krajinou, kam oko jen dosáhlo,
 po dole, po horách, lesy, jezerem, polem,
 co příkrov daleký sněhu se bělmo táhlo,
 co příkrov rozstřený - nad lebkou i nad kolem.
 V hlubokých mrákotách bledý se měsíc ploužil,
 časem zněl sovy pláč, ba větru smutné chvění,
 a větrem na kole kostlivce rachocení,
 že strach i ňádra má i mého koně oužil.
 A tam, kde města stín, v cvál poletěl jsem s koněm,
 i po kostlivci jsem hned druhý den se tázal:
 starý mi hospodský ku pahorku ukázal,
 a - již jsem dříve psal - smutnou dal zprávu o něm.
 

 Pak opět žití běh v šírý mě vedl svět,
 mnohý mě bouřný vír v hluboký smutek zchvátil;
 leč smutná zpráva ta vzdy vábila mě zpět,
 až s mladým jarem jsem ku pahorku se vrátil.
 S západem slunce jsem tam na pahorku seděl,
 nade mnou kolo - kůl - kostlivec - lebka bledá;
 smutným jsem okem v dál krajiny jarní hleděl,
 až tam, kde po horách mlha plynula šedá.
 

 Byl opět večer - první máj -
 večerní máj - byl lásky čas;
 hrdliččin zval ku lásce hlas,
 kde borový zaváněl háj.
 O lásce šeptal tichý mech,
 květoucí strom lhal lásky žel,
 svou lásku slavík růži pěl,
 růžinu jevil vonný vzdech.
 Jezero hladké v křovích stinných
 zvučelo temně tajný bol,
 břeh je objímal kol a kol,
 co sestru brat ve hrách dětinných.
 A kolem lebky pozdní zář
 se vložila, co věnec z růží;
 kostlivou, bílou barví tvář
 i s pod bradu svislou jí kůží.
 Vítr si dutou lebkou hrál,
 jak by se mrtvý z hloubi smál.
 Sem tam polétal dlouhý vlas,
 jejž bílé lebce nechal čas,
 a rosné kapky zpod se rděly,
 jako by lebky zraky duté,
 večerní krásou máje hnuté,
 se v žaluplných slzách skvěly.
 

Tak seděl jsem, až vzešlá lůny zář
 i mou i lebky té bledší činila tvář,
 a - jako příkrovu - bělost její rozsáhlá
 po dole - po lesích - po horách, v dál se táhla.
 Časem se zdaleka žežhulčino volání
 ještě v dol rozléhá, časem již sova stůně;
 z vůkolních dvorů zní psů výtí i štěkání.
 Vkol suchoparem je koření líbá vůně,
 pahorkem panny jsou slzičky zkvétající.
 Tajemné světlo je v jezera dálném lůně;
 a mušky svítivé - co hvězdy létající -
 kol kola blysknavé u hře si kola vedou.
 Časem si některá zasedši v lebku bledou,
 vbrzku zas odletí co slza padající.
 

 I v smutném zraku mém dvě vřelé slzy stály,
 co jiskry v jezeru, po mé si tváři hrály;
 neb můj též krásný věk, dětinství mého věk
 daleko odnesl divoký času vztek.
 Dalekoť jeho sen, umrlý jako stín,
 obraz co bílých měst u vody stopen klín,
 takť jako zemřelých myšlenka poslední,
 tak jako jméno jich, pradávných bojů hluk,
 dávná severní zář, vyhaslé světlo s ní,
 zbortěné harfy tón, ztrhané strůny zvuk,
 zašlého věku děj, umřelé hvězdy svit,
 zašlé bludice pouť, mrtvé milenky cit,
 zapomenutý hrob, věčnosti skleslý byt,
 vyhasla ohně kouř, slitého zvonu hlas,
 mrtvé labutě zpěv, ztracený lidstva ráj,
 to dětinský můj věk.
                                    Nynější ale čas
 jinošství mého - je, co tato báseň, máj.
 Večerní jako máj ve lůně pustých skal;
 na tváři lehký smích, hluboký v srdci žal.
 Vidíš-li poutníka, an dlouhou lučinou
 spěchá ku cíli, než červánky pohynou?
 Tohoto poutníka již zrak neuzří tvůj,
 jak zajde za onou v obzoru skalinou,
 nikdy - ach, nikdy! To budoucí život můj.
 Kdo srdci takému utěchy jaké dá?
 Bez konce láska je! - Zklamánať láska má!
 

 Je pozdní večer - první máj -
 večerní máj - je lásky čas;
 hrdliččin zve ku lásce hlas:
 "Hynku! - Viléme!! - Jarmilo!!!"

- - - - - - - - - - - -

Poznamenání

Intermezzo I.

"Jenž na stráži, co druzí spí" atd.

Bylo pozdě na noc, kdy při pohřbu jednoho z svých přátel přítomen, byl jsem na hřbitově staroměstském. Hrobník spuštěnou rakev zemí zasypaje: "Dnes již žádného nepřivezou," pravil, "může státi dnes na stráži." Na dotazování své obdržel jsem nasledující ponaučení.

Jest mezi sprostým lidem pověra, že poslední na jistý hřbitov pohřbený přes noc na stráži hřbitova toho státi musí, a to sice každou noc, po celý ten čas, až opět jiný zde pohřben bývá, který pak na jeho místo nastoupí. Takže žádný hřbitov nikdy bez strážce není a že tím způsobem na hřbitově malé osady mrtvý po kolik třeba let na stráži stojí.


 



FeltöltőEfraim Israel
Az idézet forrásahttp://babel.mml.ox.ac.uk

Május (6.), Negyedik Ének (Magyar)

Elfolyt a május-éj – tavasznak szirma hullt –
Rőt lángra gyúlt a nyár; – s elhúnyt a nyári kor,
Ősz lett és jött a tél – s kikelet, télre tor;
Az idők járásán évekkel nőtt a múlt.

Hetedszer múlott év, utószor benne nap;
Nyomában sűrű éj. – Éjfélkor másik év
Már harangszóra várt. – A táj mint béna rab,
Csak a part dobog ott, hol ló patája lép.
Lovamnak lépte volt. Velem a várba ment,
S a dombhoz érve el, hol végső vánkosul
Kerékagyat kapott már rég a szörnyű úr,
Megláttam, láttam őt, Vilémet, halva, fent.
Az éji tájakon a szem meddig csak ellát,
Erdőkön, völgyeken, hegyen, tavon s a réten,
Mint messzi szemfedő, a hó fehére ment át,
Mint széttárt szemfedő, a koponyán s keréken.
Sápadó, béna hold vánszorgott fenn aléltan,
Bagoly sírt éji kínt s a szél bús reszketése,
S a kerékbetört váz vad szélbe-csörrenése,
S a beleremegés, keblemben s lovaméban.
Vágtattam arra el, hol város néz a tóra,
Csontváznak titkát ott kérdeztem reggel én.
A fogadós felelt; felénézett a vén,
És – fent megírva már – bús regét monda róla.

Majd sorsom, életem a nagyvilágba vitt,
Örvény várt engem is, sok földi kínt megéltem;
De mindig csábitott e komor színhely itt,
Míg ím az új tavasz engedte visszatértem.
A napnak szállatán a dombtetőre álltam,
Karó – kerék – csontváz – s a koponya fölöttem;
Borús tekintetem a tavasz ülte tájban,
Ott, hol a hegyeken szürkére vált a ködben.
 
És újra est volt – kora május –
Esti május – szerelmi kor,
Szerelmet mikor gerle szól,
Hol fenyves ébred, mély, homályos.
Moha súgott szerelmi kínt
S hazudott a virágzó fa,
Szerelmét csíz vallotta ma,
Illattal vallott rózsa színt.
Berkekben sötét, kusza hangot,
Titkos kínt zúgott síma tó,
Ölelte part, oltalmazó,
Mint gyermek-bátya gyermek-húgot.
S a koponyára késő fény
Ecsetje sugárkoszorút írt,
A régen színehagyta lény
Arcára rózsás, szomorú pírt.
Fej űréből gúnyt űz a szél,
Vagy ő kacag, ki már nem él.
Gyér haja szürke, mint a por,
Azt hagyta meg a kapzsi kor.
És harmatcsepp villant alóla,
Mintha az üres szemgödört bús
Esti szépségével a május
Könnyekre indította volna.

Így álltam, míg a csonka holdi fény
Rám s a koponyára úgy hullt, mint égi lény
Fehér szemfödele – tág fehérsége járt át
Erdőket – völgyeket – az éjnek puszta táját.
Hol kakukk kakukkol távol, a borús hívás
Mély völgyön szétszáll, hol bagoly sír kínt az éjbe –
S túlvonít borút, kínt nyújtott, sívó vonítás.
Dombszerte hullva hull a fecskefűnek vére,
Tavaszi illata felszáll a szikkadt földnek,
Titkos tündöklés tér a tó távol ölére,
Jánosbogárrajok mint szálló csillag jönnek,
A rúd s kerék körül villódzó táncuk járják,
S meg-megülvén a holt fehérlő koponyáját
Rebbennek tova mind, mint égve hulló könnyek.

Szememre nekem is izzó könnycseppek ültek,
Tótükrökre szikrák, rezgők, s arcomra hűltek:
Megrabolt engem is, elhordta mint a port
Gyermekkorom a bősz idő, gyönyörű kort.
Szép álma messze tűnt, meghalt, akár az árny,
Városnak képe, mit víz ölelt, néma lány,
Holtak gondolata, a végső, tiszta, ép,
Akár az ő nevük, ősrégi harci zaj,
Hajdani észak fény, vélehúnyt égi kép,
Tört hárfa zengzete, szakadt húr hangja rajt’,
Letűnt kor tettei, holt csillag égte pír,
Letűnt bolygó útja, holt szív kínjára ír,
Öröklét hullt hona, lesüppedt, árva sír,
Rég alvó láng heve, olvadt harang szava,
Halott hattyú dala, elveszett Éden kert,
Gyermeki korom ez.
                              S ifjúságom kora,
Jelenem – mint e vers: a május, csonka, tört,
Puszta sziklák ölén. Májusi, esti: kinn
Mosolygó, könnyű lény – itt bent mélységes kín.

Vándorlót látsz-e, míg csábítja hosszú rét
Alkonyat előtt még elérni messzi célt?
Szemednek többé már látható sose lesz,
Ha a láthatári sziklatömb mögé ért.
Soha – ó, soha! Ez jövendő éltem, ez.
Az ilyen szív kitől, s milyen vígaszra vár?
Szeretni – pőre láng! – Szerelmem árva már!

Már késő est van – kora május –
Esti május – szerelmi kor,
Szerelmet zengve gerle szól:
„Hynek! – Vilém!! – Jarmila!!!”

------------------------------

Mácha megjegyzése

I. Intermezzo
"Ki őrzi alvó társait" stb.

Késő éj volt, midőn egy barátom temetésén jelen lévén, az óvárosi temetőben időztem. A sírásó, földdel a koporsót betemetve: "Ma már többet nem hoznak," mondta, "állhat az őrségen máma." Kérdezősködésem az alábbi magyarázatot nyeré.

Az egyszerű nép között erősen tartja magát a babona, hogy valamely temetőnek utolsóként eltemetett lakója a temetőben éjjeli őrségen állni tartozik, minden áldott éjszaka, mindaddig, míg új halottat nem temetnek itt s az fel nem váltja. Soha egyetlen temető sem lehet őr nélkül való, így valamely kis falu temetőjének halottja akárhány évig is elálldogálhat őrhelyén.



FeltöltőEfraim Israel
KiadóKalligram
Az idézet forrásaHoltak gondolata
Könyvoldal (tól–ig)69-73
Megjelenés ideje

minimap