Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Neruda, Jan: U tří lilií

Neruda, Jan portréja

U tří lilií (Cseh)

Myslím, že jsem tenkráte šílil. Každá žilka hrála, krev byla rozvařena.
Byla teplá, avšak tmavá letní noc. Sirnatý, mrtvý vzduch posledních dnů byl se konečně sbalil v černé mraky. Bouřný vítr je zvečera mrskal před sebou, pak se rozhučela mohutná bouř, zapraskal liják, a bouř a liják trvaly až do pozdní noci. Seděl jsem pod dřevěnými arkádami hostince U tří lilií, poblíž Strahovské brány. Malý to hostinec, četněji tenkráte navštívený jen vždy v neděli, kdy tu v salónku při pianě bavili se tancem kadeti a desátníci. Dnes byla zrovna neděle. Seděl jsem pod arkádkami u stolu poblíž okna sám a sám. Mocné hromy skoro ráz na ráz burácely, liják tloukl do taškové střechy nade mnou, voda srčela v stříkavých potůčcích k zemi, a piano mělo uvnitř salónku jen kratičké oddechy a vždy zas se rozzvonilo znovu. Chvílkami hleděl jsem otevřeným oknem na točící, smějící se páry; chvílkami zas zahleděl jsem se ven do tmavé zahrádky. Někdy, když šlehnul jasnější blesk, viděl jsem u zahradní zdi a na konci arkád bílé hromady lidských kostí. Bývalť zde druhdy hřbitůvek a právě tento týden vykopali z něho kostry, aby je převezli jinam. Půda byla ještě rozryta, hroby otevřeny.
Ale vydržel jsem u svého stolu vždy jen na krátký čas. Vždy jsem se zas zdvihnul a přikročil na chvílku k dokořán odevřeným dveřím salónku, abych na tančící se podíval blíž. Vábilo mne tam krásné, as osmnáctileté děvče. Štíhlý vzrůst, plné, teplé formy, v týlu přistřižený volný černý vlas, oblý hladký obličej, světlé oko - krásné děvče! Zvláště ale mne vábilo to oko její. Jak voda jasné, jak vodní hladina záhadné, takové neúkojné, které ti přivolává ihned slova: „Spíše se nasytí oheň dřev a moře vod, než krásnooká nasytí se mužů.“
Tančila skoro ustavičně. Ale dobře pozorovala, že vábí zraky moje. Když tančila kolem dveří, mezi nimiž jsem stál, vždy upřeně se zadívala na mne, a když tančila salónkem dál, viděl a cítil jsem, že při každém otočení zavazuje její zrak o mne. Nepozoroval jsem, že by byla s někým promluvila.
Již zase jsem tam stál. Zraky naše se ihned setkaly, ač děvče stálo v řadě poslední. Čtverylka se chýlila ku konci, pátá tura dozněla, vtom veběhlo jiné děvče do sálu, udýchané a promoklé. Prodralo se až ku krásnooké. Hudba začala právě turu šestou. Mezi prvním řetězem šeptala přibylá krásnooké něco a tato kývla mlčky hlavou. Šestá tura trvala trochu dýl, komandoval ji svižný kadetík. Když byl konec, pohlédla krásnooká ještě jednou ke dveřím zahradním, pak šla ku předním dveřím salónku. Viděl jsem ji, jak venku si dává svrchní šaty přes hlavu, pak zmizela.
Šel jsem a usedl zas na místo své. Bouř začala teď jakoby znovu, jakoby ještě nebyla si ani zahlomozila; vítr hučel silou novou, blesky tloukly. Naslouchal jsem v rozechvění, ale myslil jsem jen na to děvče, na ty zázračné oči její. Na cestu domů nebylo beztoho ani pomyšlení.
As po čtvrt hodině zas jsem se podíval ku dveřím salónku. Zde stála krásnooká opět. Rovnala si promoklé šaty, utírala vlhké vlasy a starší nějaká družka jí pomáhala.
„Ale proč jsi šla v té nehodě domů?“ tázala se tato.
„Sestra přišla pro mne.“ Hlas její slyšel jsem teď poprvé. Byl hedvábně měkký, zvučný.
„Stalo se něco doma?“
„Matka zrovna umřela.“
Zachvěl jsem se.
Krásnooká se otočila a vystoupla do samoty ven. Stála vedle mne, zrak její spočíval na mně, cítil jsem ruku její vedle třesoucí se ruky své. Uchopil jsem ji za tu ruku, byla tak měkká.
Mlčky jsem táhl děvče dál a dále do arkád, děvče následovalo volně.
Bouř dostoupila teď svého vrchole. Vítr hnal se jako příval vodní, nebe i země ječely, nad hlavami se nám válely hromy, kolem nás jak by mrtví řvali z hrobů.
Přitiskla se ke mně. Cítil jsem, jak se mi k prsoum lepí vlhký její šat, cítil měkké tělo, teplý, sálající dech - bylo mně, jako bych musil vypít tu zlotřilou duši z ní! 



A „Három liliom”-ban (Magyar)


Azt hiszem, akkoriban közel álltam a megbolonduláshoz. Rángatózott minden idegem, és forrt a vérem.
Sötét, de meleg nyári éj volt. Az utóbbi napok fülledt, mozdulatlan levegője végre fekete felhőkbe sűrűsödött. Estefelé fergeteges szél kezdte űzni őket, aztán hatalmas vihar tört ki, és szakadt a záporeső. Késő éjjelig tartott. A „Három Liliom”-hoz címzett kis vendéglő faárkádjai alatt ültem, közel a Strahovi-kapuhoz. Nagyobb számú vendég csak vasárnaponként járt ide, amikor a szalonban a hadapródok és a tizedesek zongoraszó mellett táncolnak.
Éppen vasárnap volt. Az árkádok alatt ültem egy asztalnál, közel az ablakhoz, teljesen egyedül. Egyik mennydörgés a másikat érte, és a zápor vadul csapkodta felettem a cseréptetőt. A víz fröcskölő patakokban ömlött. Bent kis szünetekkel, újból és újból rázendített a zongora. Néha a nyitott ablakon keresztül figyeltem a táncoló és nevető párokat, majd a sötét kertbe bámultam. Amikor erősebben villámlott, az árkádok végén, a kert falánál felhalmozott fehér, emberi csontokra esett a tekintetem. Valaha temető volt itt, és éppen ezen a héten ásták ki a csontvázakat, hogy elszállítsák valahová. A föld még fel volt ásva, és a sírok nyitva.
Nem bírtam egy helyben maradni. Gyakran felálltam és egy-egy pillanatra odaléptem a kitárt ajtóhoz, hogy közelebbről lássam a táncoló párokat. Egy gyönyörű, tizennyolc év körüli leány csábított oda. Karcsú termet, telt, kívánatos formák, nyakszirtjén rövidre vágott fekete haj, sima, kerek ábrázat, világos szem - igazán gyönyörű leány! Engem legkivált a szeme csábított. Világos, mint a víz, és mint a víz tükre, olyan rejtélyes. Olyan rejtélyes, hogy felidézi e szavakat: „Inkább jóllakik a tűz fával, a tenger vízzel, mint a szépszemű nő a férfiakkal.” Úgyszólván szünet nélkül táncolt, de észrevette, hogy figyelem. Ha az ajtó mellett táncolt, ahol álltam, mindig merően rám nézett, amikor tovább forgott, láttam és éreztem, hogy minden fordulatnál rám irányul a szeme. Nem vettem észre, hogy bárkivel is szóba elegyedett volna.
Megint az ajtóhoz léptem. Tekintetünk rögtön találkozott, jóllehet a lány a hátsó sorban állt. A négyes a végéhez közeledett, a zene az ötödik részt játszotta, s ekkor átázva és zihálva egy másik leányka futott be a terembe. A szépszeműig törte át magát. A zene éppen a hatodik figurát kezdte. Az elöl állók során át sugdosott valamint a szépszeműnek, s az némán intett a fejével. A hatodik figura valamivel tovább tartott, egy virgonc kis kadét vezényelte. Amikor vége lett, a szépszemű még egyezer a kertajtó felé nézett és a szalon első ajtajához ment. Láttam, amint kint a fejére húzta felsőszoknyáját és eltűnt.
Visszamentem a helyemre és leültem. A vihar újult erővel tört ki, mintha eddig csak pihent volna. A szél zúgott, és csapkodtak a villámok. Izgatottan hallgattam e tombolást, de csak a leánykára és csodás szép szemére gondoltam. Hazamenetelről úgysem lehetett volna szó.
Negyedóra múlva újból a szalon ajtaja felé néztem. A szépszemű megint ott állt. Átázott ruháját igazgatta, nedves haját törülte, valamivel idősebb barátnője segített neki.
- Miért mentél haza ebben a zivatarban? - kérdezte a másik.
- A húgom jött értem. - Most hallottam először a hangját. Selyempuhán zengett.
- Történt valami otthon?
- Éppen most halt meg az anyám.
Megremegtem. A szépszemű megfordult és előrelépett, mellettem állt, tekintete megpihent rajtam, éreztem kezét az én reszkető kezem mellett. Megfogtam a kezét, puha volt.
Hallgatva húztam tovább... tovább az árkádokhoz, a leányka ellenkezés nélkül követett. A vihar most érte el tetőpontját. A szél valóságos vízözönt zúdított ránk, ég és föld zengett, fejünk felett villámok cikáztak, s körülöttünk mintha a halottak is üvöltöztek volna sírjukból.
Szorosan hozzám simult, éreztem, hogy nedves ruhája a mellemre tapad, éreztem puha testét, forrón áramló leheletét.
S hogy azt a züllött lelkét ki kell innom belőle.


KiadóEurópa Kiadó, Budapest
Az idézet forrásaTörténetek a régi Prágából és egyéb elbeszélések, p. 135-137.

minimap