Píseň o městě nebeském (Cseh)
Do nebeského města jde člověk ze světa, a kvítím je ta cesta a trním poseta. Tam u bran stojí stráže a duše se tam chví, než andělům Pán káže, by otevřeli jí.
„Co, duše tak se třeseš?“ hned ptá se nebešťan, „a klíče-li si neseš od těch rajských bran? neb do božího domu sem bez nich nelze dál vejíti prani komu, ať žebrák, nebo král.“
„Co já ti, nebešťane, ach, co ti říci mám? hle, nohy mé jsou zdrané, klíč k ráji Bůh má sám. Já trním šla v hloží, já duše neblahá, na velké soudy boží má rada nesahá.“
Dí anděl: „Člověk v smutku jest živ a umírá, leč klíčem dobrých skutků sám ráj si otvírá. Ať trpí z boží rady pln tiché pokory, neb jeho hříchy tady jsou těžké závory.“
A duše odpovídá: „Mne hřích jak plamen žeh’, můj úděl byla bída, a k Bohu jít mne nech pro Syna Hospodina, jenž za mne na smrt šel, neb velká moje vina, však větší byl můj žel!“
A praví jeden v stráži - má váhy v rukou svých: - „Hle, skutky tvé se váží, a těžký je tvůj hřích, a na dobru ti schází; již ustup od těch míst, neb do bran rajských vchází jen, kdo je svat a čist.“
A Pán anděla slyší, pláč duše slyší zas, i zazní rajskou tiší jak hudba jeho hlas: „Když slzy vinu smyly, je duše zas jak sníh; ji uveďte v tu chvíli do sídel blažených!“
Do města nebeského je cesta daleká, však v světě nižádného nemine člověka. A v smrti okamžiku až opustíme zem, ó Kriste, slitovníku, buď milostiv nám všem!
------------------------------ Megjegyzés:
"prani" nem azt jelenti, hogy "vágyak, kívánságok" (= přání), egyáltalán nem jelent semmit, csak sajtóhiba van a szövegben: nelze dál vejíti pranikomu, nem léphet be egyáltalán senki. Feltöltő | Répás Norbert |
Kiadó | Vydala Městská knihovna v Praze Mariánské nám. 1, 115 72 Praha 1, podléhá licenci Creative Commons, Verze 1.0 z 10. 11. 2011. |
Az idézet forrása | Josef Václav Sládek, Selské písně a české znělky |
Könyvoldal (tól–ig) | 70-72 |
Megjelenés ideje | 1889 |
|
|
Dal a földön túli városról (Magyar)
A mennyek városába Tartunk mi, emberek. Időnk levél, virág, fa És tövis közt pereg. A lelked is vacoghat Látván az őröket, Amíg az angyaloknak Nem szól az Úr: „Jöhet!”
„Mit reszketsz úgy, te lélek?” Kérdi egy mennybeli. „Kapun be úgyse léphet, Ki kulcsát nem leli. Az Úr Isten lakába Bebocsátást ne várj, Hiába jössz, hiába, Légy koldus vagy király.”
„Mit mondjak hamarjában, Mi üdvöm mentené? Én lábamat lejártam, A kulcs meg Istené. Dacol tüskével, vésszel A szegény védtelen; Az ítéletet ésszel Én fel nem érhetem.”
Felel az angyal: „Annak, Ki élt és ide jut, Ha jótettei vannak, Azok nyitnak kaput. Amit rádmért az Isten, Alázattal fogadd, Mert minden bűnöd itten Egy nagy, rozsdás lakat.”
A lélek mondja gyorsan: „A vétkem máglya, nagy, Nyomor, gond volt a sorsom, Istenhez menni hagyj A Fiáért, ki értem Meghalt s én itt vagyok, Mert bár nagy volt a vétkem, A poklom még nagyobb.”
Egy őr, kezébe’ mérleg, Így beszél odakünn: „Most tetteid beszélnek: Lásd, mélyen áll a bűn, Nem nyomja vissza érdem. Maradj csak odalent, Mert annak jár az Éden, Ki jó és tiszta, szent.”
Az Úr angyala hallja, A lélek hogy’ zokog, És felharsan a hangja, Mint kürtök és dobok: „Hogyha a könny lemosta, A lélek tiszta lett. Adjatok neki mostan Boldogok közt helyet!”
A mennyek városába Hosszú, hosszú az út, Az ember rajt’ hiába Mégsem jár: odajut. Ha úrrá lett a testen A halál, s elmegyen, Fogadd, kegyelmes Isten, Lelkét kegyelmesen!
|