Balada o ženě, Bohu a muži (Cseh)
Kostelík s klášterem. Ulice zimomřivá. V kostele deset svící uhořívá, v klášteře hoří deset panen pro mrtvé stěny a pro vlastní plamen.
Ňadra a touha přicházejí k ženám i dveřmi zavřenými. Rozpřáhla ruce ke všem čtyřem stěnám sestra Klára.
A na stěnách byla ukřižována od věků postava dle očí podobná bohu a dle ran člověku.
"Sestup s kříže, jsi-li můj milý, Kriste Ježíši! Přes noc má ňadra obtěžkala krví a láskou. Krev je těžká, láska je těžší, tíha k zemi víže. Sestup s kříže, jsem-li já tvoje milenka! K tobě nahoru dojdu jen slovy, a přece každý, kdo miluje, poví, že musí milovat rukama, nohama, rty, vším, co má."
Tenkráte stal se smutný zázrak. Neboť milenec s věncem ran dál zůstal ukřižován a nesestoupil. Proto sestoupila Klára, sestra řeholnice, do ulice.
Milého hledala ve městě, na poli, dle ran nalézala, dle očí nikoli.
"Vousatý námořníku, otylý obchodníku, co bůh nevzal na oltáři, vezmi ty na chodníku! Vezmi a neděkuj, uzrálé srdce musí se rozdati, lépe je špatně dát než vůbec nedáti."
Vojáci, kupci, opilí studenti, králové hvězdu hledající, v Betlémě živém se scházeli, v Betlémě na ulici.
"Ňadra, rty a břicho, vy jste se narodily, abyste nás na tom světě trochu rozveselily. Nemusíte nás spasiti, na to dnes už nevěříme, nám stačí jen, když jsme sytí a když se tu veselíme. Fräulein Klára, mám tě rád, budu tě korunovat, ne trnovou korunou, ale dvacetikorunou."
Bordel s lokálem. Ulice zimomřivá. V lokále deset lustrů dohořívá, v bordelu na kříži vlastních svých ramen pro lásku hoří deset panen i sestra Klára od věků. Srdcem svým podobna bohu, ranami člověku.
Muž přichází k ženě, i když je zatracená. Propadla se poplivaná stěna, když modrooký kovář přišel sem a praštil do ní kladivem.
"Sejmu tě s kříže, má sestro, má ženo, člověče, než život z těla ti uteče. Tolik tě všichni milovali, a přec na kříži dál tě zanechali, protože slabí byli. Miluji tebe, miluj mě ty, budeme milá a milý."
Tenkráte stal se veselý zázrak. Muž vystoupil na kolena, s kříže sestoupila žena.
"Rozbil jsem kladivem tuto stěnu, pojď se mnou rozbít ostatní, má milá! Mým pěstím srdce dej, atť těžší jejich síla, a oči naše kovadlinou učiň k překutí světa od rezi. Láska nikdy v ohradách nerozkvetla, láska chce velkého světla a celý svět bez mezí."
Za ruku vzal ji a vyšli bok podél boku. Zpěv jejich kroků rozbíjel okna na ulici.
"Jsme kladivo, žena a muž, láska bojující!" Feltöltő | Répás Norbert |
Kiadó | Československý spisovatel v Praze, VA 2,03 601-22-855 |
Az idézet forrása | Balady |
Könyvoldal (tól–ig) | 15-19 |
Megjelenés ideje | 1964 |
|
|
Ballada a nőről, Istenről és a férfiról (Magyar)
Templomocska benne zárda. Az utca hideg. Templomban tíz gyertya lángja libeg, zárdában tíz szűz borul lángba holt falakért saját tűztáncába.
Keble és vágya sarjad a lánynak bár az ajtó zárva. Karját zárda négy falára Klára nővér kitárja.
Falakon ősidők óta keresztre feszített testével egy alak, ki istenre hasonlít szemével és földi halandóra minden sebével.
"A keresztről szállj alá, ha enyém vagy édes Jézus Krisztus! Éjjel vérrel és szerelemmel nehezült el keblem. Súlyos vért és még súlyosabb szerelmet a föld magához ragadá. A keresztről szállj alá, ha mátkád vagyok! Hozzád csak a szavak jutnak fel, de aki szeret, megküzd a kétellyel, s ráébred, hogy szeretni kézzel, lábbal, ajakkal, mindenünkkel kell."
De akkor szomorú csoda történt. Mert Jézus sebkoszorúval testén megannyi plezúrral kereszten megfeszítve maradt. Utcára lépett ezért a zárda nővére Klára.
Kereste kedvesét városban, földeken, meglelte száz sebét, ámde szemét nem.
"Szakállas hajós, elhízott szatócs, mit oltárról nem vitt el az isten, az utcán ragadd el! Vigyed s ne köszönd, érett szívet jobb eladni, akár áron alul is, mint meghagyni."
Katonák, árusok, ittas diákok és csillagot kereső királyok előtt élő Betlehem felragyog és utcája mindnet összefog.
"Kebel, ajak és has, ti azért születtetek, hogy minket e világon megnevettessetek. Nem kell minket megváltanotok, ez rég nem imponál, elég, ha gyomrunk nem korog és vígan áll a bál. Fräulein Klára, szeretlek, királynőmmé szentellek, de fődre töviskoronát nem nyomok jobb, ha húszasok díszítik hajzatod."
Bordély és mulató. Az utca hideg. Mulatóban tíz csillár lángja libeg, bordélyban saját vállaik keresztjén tíz szűz parázslik szerelmet keresvén köztük ősidők óta Klára is a keresztény. Istenre hasonlít szívével földi halandóra minden sebével.
Férfi nőhöz közelít, akkor is ha a nő elátkozott. Az agyonköpködött fal leomlott, mikor megjelent az égszemű kovács s kezében fal felé lendült a kalapács.
"Leemellek a keresztről húgom, asszonyom, ember, míg lüktetet benned a szellem. Téged oly sokan szerettek, de mégis a kereszten feledtek, mert gyávák lettek. Szeress, szeretlek légy élete életemnek."
Akkor hirtelen örömteli csoda történt. Kereszt előtt a férfi térdre esett, asszonya keresztről aláereszkedett.
"Kalapáccsal vertem szét e falat törjük szét a többit is, jer velem kedvesem! Szíved vértezze öklömet, hogy erőm megleljem, lelkünk tükrét váltóztasd üllővé, hogy e világnak rozsdája ne legyen. Elkerítve nem nyílhat érzelem, sok fényre vágyik a szerelem végtelen világban szabadsággal telten."
Kezét kezében fogva, indultak el vállvetve. Lépéseik dallama utca ablakait tördelte.
"Kalapács vagyunk, nő és férfi, hadviselő szerelem!"
|