Zahradníček, Jan: Epitaf

Věnované spoluvězni a příteli Dr. Miloši Skácelovi
 
Živote můj. Jediný. Tento. A ne jiný.
Nezdáš se. Jsi. A trváš prchaje.
Skutečný. Můj. Jsi kost a krev, z níž pijí stíny.
Bolíš. Klikatě klopotná tvá cesta je.
 
Vpravo a vlevo v těsné motanici
životů jiných, vršících se k hvězdám až.
Cizí dech uslyšíš jak vítr ve pšenici
z dálky tak strašně blízké, že až závrať máš.
 
Však nikdy nepřekročíš. Pořád sám a zvláště.
Láskou se nezadrhla tvoje nit.
Zřetelně rozeznáš ji, vtkanou ve vzor pláště
Života šiřejšího nad vzduch, nad blankyt.
 
Jen chybný krok a cizí stébla drtí.
Za všechno odpovídáš. Všechno k nohám tvým
se sbíhá z nižších šířek života a smrti
jak poledníky bílým tichem polárním.
 
Vy životy z života mého vypučelé.
Vy oči z očí mých, jež dohlédnete dál.
Polibek usmíření cítím na svém čele -
Můj život byl a bude, aniž se jen zdál.

Cellatársamnak és barátomnak dr. Miloš Skácelnek ajánlom
 
Életem. Egyetlenem. Ez vagy. Más nem. Élet.
Nem álom vagy. Megvagy. Röppenve tartasz.
Valós. Enyém. Csont, vér. Árnyak isznak belőled.
Fájsz. Fáradalmas útvonalon kanyargasz.
 
Jobbra-balra más életek kusza,
csillagokig érő halmazában.
Idegen lélekzet: mint szélben a búza,
beleszédülsz, oly távoli közel van.
 
Mégsem lépsz át. Magad vagy és külön.
Szeretet sem vegyíti máséval száladat.
Ott láthatod a kék bolt fölötti függönyön.
A tágabb élet palástjába szőtten halad.
 
Minden rossz lépés idegen szárakra tipor,
te felelsz mindenért. Lábadhoz fut össze minden,
élet és halál alsóbb fokairól,
akár délkörök fehér sarkvidéki csöndben.
 
Ti életek, életemből kibomlók.
Szemek szememből: néztek messzebbre nálam.
Megbékélés csókját érzi a homlok -
Volt és lesz életem, és nemcsak álom.