Kristensen, Tom: Landet Atlantis

Et symbol
 
Verden er blevet chaotisk paany
Paany intonéres med heftige Klange.
Bort, Sycophanter! Og bort Parasitter!
Og bort I, som knælende hylder de mange!
Og Kandis Tenoren forstummer. - - -
Hør Agitatorens Sange!
 
Hæs er hans Mæle. Med sprængende rødt
ses læberne flamme bag skægsorte Flige.
Hør, hvor han brøler om Landet Atlantis,
om Ungdom, om Kraft og om aldrig at vige,
at først gennem Landet Atlantis
naar vi Skønhedens Rige.
 
Skøn som en sønderskudt Banegaard er
vor Ungdom, vor Kraft, vore vilde Idéer,
skøn som Revolverens isgrønne Stjerne,
der fødes i Nuet med smældende Véer
paa ruden i Revolutionens
skingrende Glasklangs-Caféer.
 
Rødt er Kupéernes flunsede Plyds,
som vajer i Vimpler paa Vildskabens Farter.
Postbudes Frakker er gode som Faner.
Lakajers Kavajer er tunge Standarter,
der aabner sig blodigt i Vinden.
Held vore Fane-Bastarder!
 
Kampen skal vindes med rustent Gevær,
Gardinstænger, Daggerter, Brosten i Blokke.
Sejren skal fejres med grelle Fanfarer
paa Blikgrammofoner og Mælkemands Klokke,
og Messingtrompeter skal høres
suppende kalde og lokke.
 
Landet Atlantis, vi længes imod,
har blanke Geværpyramider paa Gaden.
Baalene blafrer for Gydens Soldater,
som hungrige læner sig op mod facaden
og af Hermetik-Daaser hugger
slugvorne til sig af Maden.
 
Gaderne gaber, og Blæst hujer hvast
og danner sig Nøglehuls-Fløjter og hviner
dødningeagtigt de Benpibe-Valse,
der danses ved Fester i Huses Ruiner,
mens Vinduers smadrede Ruder
kranie-ironiske griner.
 
Baalene kaster uroligt et Skær
af Brand og af Blod imod Huse og Skure.
Blikdaaser blinker med Laagene krænget,
Avisstumper klæbes af Blæsten mod Mure.
En Kniv bliver hvæsset mod Sporvogns-
Skinnernes staalblanke Fure.
 
Saadan er Længselens Land, Atlantis,
hvor alle harmoniske Fordomme svigter.
Farverne sprænges, og Formerne sprænges,
og Skønheden skabes af grelle Konflikter.
I Chaos jeg løfter min Bøsse
mod Skønhedens Stjerne og sigter.

Egy jelkép
 
Zűrzavaros lett újra a tiszta világ.
A heves hang újból feltör a szánkból.
Félre, besúgóki Félre, ti paraziták!
Félre, ki olvadoz önnön hódolatától!
S némul a kandisz-hangu tenor –
Dalba fog ordítozó agitátor!
 
Durva a hangja, az ajka tüzel,
szénszinü szőre közül lángolva kirobban:
Atlantiszt ne feledd soha, ifjú erő,
vissza ne fordulj, vánszorgó csatasorban
vad földrész vad tájain át vergődj el a célig,
hol nyugalom delel és szabad ég tüze lobban!
 
Szép a mi ifjúkorunk, vad erők, heves eszmék –
mint szétlőtt vasútállomás, gyönyörűszép,
s mint az a jégzöld csillag, a pisztoly-ütötte,
mely cserepekre törő kávéház ablaka hűsét
égeti forró fénnyel a forradalomban,
s csengve törő üvegén, mint mennyei tűz ég.
 
Rőt a kupék puha bársonya, szinte kicsattan,
vad rohanás árboc-csúcsára akasztva.
Rőten csattog a postás-zubbony a szélben,
rőten leng a lakájok vérszinü frakkja
véres zászlóként hasadozva a tiszta viharban.
Zászlók fattya, repülj a magasba!
 
Rozsdás késsel kell megnyerni a harcot,
függönyruddal, tőrrel, utcakövekkel!
Harsona harsogjon, ha a győzelem eljön,
sercegjen gramofon és csengessen tejesember;
trombita hangja üvöltse a tompa világba
álnokul és ravaszul, részeg szerelemmel!
 
Atlantisz, kegyes ország, távoli vágyunk,
fegyver-gúla az utcán, fémes fénye a kőnek,
máglya melengeti fázós kiskatonáid,
kik nyomorultul a párkánynak nekidőlnek
és kikaparva a konzervek maradékát,
éhesen állnak az út-soron őrt a jövőnek.
 
Asit az utca, a szél kiabálva rohangál,
fúj kulcslyuk-fuvolát, különös zene árad,
s mint ha a csont-valcert járják a halottak,
ünnepi tánc lebeg ott, hol romban a házak
és a bevert ablaktáblák nyöszörögnek,
torz koponyák vigyorával félszegen állnak.
 
Máglya világít a falhasadékba, a házba,
vért szór és tüzet áraszt tiszta haragja.
Fénylik az ócska doboz kitekert fedelével,
újságrongy-cafatot ken a szél a falakra,
s kést köszörülnek a messze futó síneken;
fénylik a penge acélos sínre tapadva.
 
Atlantisz, vágyunk kikötője, ilyen vagy,
többé nem hallgat fiad édes béke szavára,
felrobbannak a színek, felrobbannak a formák,
harsány ütközet itt minden szépségnek az ára:
puskámat felemelve az égi zavarba,
célzok a szépség távoli lángsugarára.