Arndt, Ernst Moritz: Esti ének (Abendlied Magyar nyelven)

Der Tag ist nun vergangen,

Und dunkel schläft die Welt,

Die hellen Sterne prangen

Am blauen Himmelszelt;

Nur in den grünen Zweigen

Singt noch die Nachtigall,

Im weiten tiefen Schweigen

Der einz'ge Lebensschall.

Ich aber, Vater, stehe

In meiner Hüttenthür,

Und schau' hinauf zur Höhe

Und schau' hinauf zu dir;

Wie gerne möcht' ich klingen

Als helle Nachtigall,

Dir Lob und Dank zu bringen

Mit tiefem Schmerzensschall!

Ja mit dem Schall der Schmerzen:

Denn geht die Nacht herauf,

So springt in meinem Herzen

Ein Quell der Thränen auf,

Der Thränen und der Klagen:

Du, Vater, weißt es best,

Was singen nicht und sagen,

Was sich nicht sprechen läßt.

Du kennest meinen Kummer,

Der auf gen Himmel blickt,

Wann für den süßen Schlummer

Die ganze Welt sich schickt,

Womit so schwer beladen

Mein Herz nach oben schaut,

Nach jenem Born der Gnaden,

Der Labsal niederthaut.

Ja, deine süße Liebe

Die tröstet mir den Schmerz,

Ja, deine süße Liebe

Die stillet mir das Herz,

Die löst in heißen Thränen

Das Eis des Busens auf

Und stellet Sinn und Sehnen

Zum hohen Sternenlauf.

O laß mich ewig schauen

Im stillen Kindersinn

Zu jenen güldnen Auen,

Woher ich kommen bin!

O richte Herz und Sinne,

Mein Vater, für und für

Zu deiner süßen Minne,

Zum Himmel hin, zu dir!

So mag ich froh mich legen

Nun mit der Welt zur Ruh,

Mein Amen und mein Segen,

Mein Wächter das bist du;

So mag in deinem Frieden

Ich fröhlich schlafen ein,

Dort oben und hienieden,

Im Schlaf und Wachen dein.

Elmúlt a nap, sötét lesz,

elpihen a világ;

az ég kék sátrát fényes

csillagok szövik át;

csak a lomb sűrűjében

szól még a csalogány;

ez az egy hang van ébren

a mély csöndben csupán.

S én itt állok, kilépve

kis kunyhóm ajtaján,

föltekintek az égre,

föl, feléd, ó atyám,

s mint csalogánynak, ének

csordulna ajkamon,

hála néked s dicséret,

búsan, szívszaggatón.

Igen, szívszaggatóan:

mert ha leszáll az est,

szívem forrása nyomban

fájón buzogni kezd,

panaszt és könnyet ontva

te jobban ismered,

atyám, mit dalra, szóra

rábízni nem lehet.

Ismered minden gyászom,

mely ég felé eped,

míg a világ az álom

karjában szendereg;

terhétől roskadozva

néz szívem oda át,

hol kútfőd bőven ontja

gyógyírja harmatát.

Igen, édes szerelmed

enyhíti kínomat;

igen, édes szerelmed

lelkemnek nyugtot ad;

szívünkben könnybe oldva

enged tőle a fagy,

s a csillagkörbe vonja

az elmét s vágyakat.

Ó, gyermekként örökre

nézzek bizakodón

az aranyos mezőkre,

ahonnét származom;

kérlek, vezesd a lelkem

s értelmem, ó atyám,

hogy szüntelen repessen

feléd, s az ég után.

S a világgal nyugodjak

most végre én is el;

áldásom, ámenom vagy,

s álmomban őrizel.

Boldog békéd ölében

pihenjek, és legyek

itt s ott túl, alva s ébren,

mindig csak a tied.