Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Bürger, Gottfried August: Feldzüge und lustige Abenteuer des Freiherrn von Münchhausen (detail)

Bürger, Gottfried August portréja

Feldzüge und lustige Abenteuer des Freiherrn von Münchhausen (detail) (Német)

Reise nach Rußland 

Ich trat meine Reise nach Rußland von Haus ab mitten im Winter an, weil ich ganz richtig schloß, daß Frost und Schnee die Wege durch die nördlichen Gegenden von Deutschland, Polen, Kur- und Livland, welche nach der Beschreibung aller Reisenden fast noch elender sind als die Wege nach dem Tempel der Tugend, endlich, ohne besondere Kosten hochpreislicher, wohlfürsorgender Landesregierungen, ausbessern müßte. Ich reisete zu Pferde, welches, wenn es sonst nur gut um Gaul und Reiter steht, die bequemste Art zu reisen ist. Denn man riskiert alsdann weder mit irgendeinem höflichen deutschen Postmeister eine Affaire d'honneur zu bekommen, noch von seinem durstigen Postillion vor jede Schenke geschleppt zu werden. Ich war nur leicht bekleidet, welches ich ziemlich übel empfand, je weiter ich gegen Nordost hin kam

Nun kann man sich einbilden, wie bei so strengem Wetter, unter dem raschesten Himmelsstriche, einem armen, alten Manne zumute sein mußte, der in Polen auf einem öden Anger, über den der Nordost hinschnitt, hilflos und schaudernd dalag und kaum hatte, womit er seine Schamblöße bedecken konnte.

Der arme Teufel dauerte mir von ganzer Seele. Ob mir gleich selbst das Herz im Leibe fror, so warf ich dennoch meinen Reisemantel über ihn her. Plötzlich erscholl eine Stimme vom Himmel, die dieses Liebeswerk ganz ausnehmend herausstrich und mir zurief. »Hol' mich der Teufel, mein Sohn, das soll dir nicht unvergolten bleiben!«

Ich ließ das gut sein und ritt weiter, bis Nacht und Dunkelheit mich überfielen. Nirgends war ein Dorf zu hören noch zu sehen. Das ganze Land lag unter Schnee; und ich wußte weder Weg noch Steg.

Des Reitens müde, stieg ich endlich ab und band mein Pferd an eine Art von spitzem Baumstaken, der über dem Schnee hervorragte. Zur Sicherheit nahm ich meine Pistolen unter den Arm, legte mich nicht weit davon in den Schnee nieder und tat ein so gesundes Schläfchen, daß mir die Augen nicht eher wieder aufgingen, als bis es heller lichter Tag war. Wie groß war aber mein Erstaunen, als ich fand, daß ich mitten in einem Dorf auf dem Kirchhofe lag! Mein Pferd war anfänglich nirgends zu sehen; doch hörte ichs bald darauf irgendwo über mir wiehern. Als ich nun emporsah, so wurde ich gewahr, daß es an den Wetterhahn des Kirchturms gebunden war und von da herunterhing. Nun wußte ich sogleich, wie ich dran war. Das Dorf war nämlich die Nacht über ganz zugeschneiet gewesen; das Wetter hatte sich auf einmal umgesetzt, ich war im Schlafe nach und nach, so wie der Schnee zusammengeschmolzen war, ganz sanft herabgesunken, und was ich in der Dunkelheit für den Stummel eines Bäumchens, der über dem Schnee hervorragte, gehalten und daran mein Pferd gebunden hatte, das war das Kreuz oder der Wetterhahn des Kirchturmes gewesen.

Ohne mich nun lange zu bedenken, nahm ich eine von meinen Pistolen, schoß nach dem Halfter, kam glücklich auf die Art wieder an mein Pferd und verfolgte meine Reise.

Hierauf ging alles gut, bis ich nach Rußland kam, wo es eben nicht Mode ist, des Winters zu Pferde zu reisen. Wie es nun immer meine Maxime ist, mich nach dem Bekannten »ländlich sittlich« zu richten, so nahm ich dort einen kleinen Rennschlitten auf ein einzelnes Pferd und fuhr wohlgemut auf St. Petersburg los. Nun weiß ich nicht mehr recht, ob es in Estland oder in Ingermanland war, so viel aber besinne ich mich noch wohl, es war mitten in einem fürchterlichen Walde, als ich einen entsetzlichen Wolf mit aller Schnelligkeit des gefräßigsten Winterhungers hinter mir ansetzen sah. Er holte mich bald ein; und es war schlechterdings unmöglich, ihm zu entkommen. Mechanisch legte ich mich platt in den Schlitten nieder und ließ mein Pferd zu unserm beiderseitigen Besten ganz allein agieren. Was ich zwar vermutete, aber kaum zu hoffen und zu erwarten wagte, das geschah gleich nachher. Der Wolf bekümmerte sich nicht im mindesten um meine Wenigkeit, sondern sprang über mich hinweg, fiel wütend auf das Pferd, riß ab und verschlang auf einmal den ganzen Hinterteil des armen Tieres, welches vor Schrecken und Schmerz nur desto schneller lief. Wie ich nun auf die Art selbst so unbemerkt und gut davongekommen war, so erhob ich ganz verstohlen mein Gesicht und nahm mit Entsetzen wahr, daß der Wolf sich beinahe über und über in das Pferd hineingefressen hatte. Kaum aber hatte er sich so hübsch hineingezwänget, so nahm ich mein Tempo wahr und fiel ihm tüchtig mit meiner Peitschenschnur auf das Fell. Solch ein unerwarteter Überfall in diesem Futteral verursachte ihm keinen geringen Schreck; er strebte mit aller Macht vorwärts, der Leichnam des Pferdes fiel zu Boden, und siehe, an seiner Statt steckte mein Wolf in dem Geschirre. Ich meines Orts hörte nun noch weniger auf zu peitschen, und wir langten in vollem Galopp gesund und wohlbehalten in St. Petersburg an, ganz gegen unsere beiderseitigen respektiven Erwartungen und zu nicht geringem Erstaunen aller Zuschauer.

Ich will Ihnen, meine Herren, mit Geschwätz von der Verfassung, den Künsten, Wissenschaften und andern Merkwürdigkeiten dieser prächtigen Hauptstadt Rußlands keine Langeweile machen, viel weniger Sie mit allen Intrigen und lustigen Abenteuern der Gesellschaften vom Bonton, wo die Frau vom Hause den Gast allezeit mit einem Schnaps und Schmatz empfängt, unterhalten. Ich halte mich vielmehr an größere und edlere Gegenstände Ihrer Aufmerksamkeit, nämlich an Pferde und Hunde, wovon ich immer ein großer Freund gewesen bin; ferner an Füchse, Wölfe und Bären, von welchen, so wie von anderm Wildbret, Rußland einen größern Überfluß als irgendein Land auf Erden hat; endlich an solche Lustpartien, Ritterübungen und preisliche Taten, welche den Edelmann besser kleiden als ein bißchen muffiges Griechisch und Latein oder alle Riechsächelchen, Klunkern und Kapriolen französischer Schöngeister und - Haarkräuseler.

 

 



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://gutenberg.spiegel.de/

Münchhausen báró vidám kalandjai (részlet) (Magyar)

 
Utazás Oroszországban

Tél derekán vágtam neki oroszországi utamnak. Lóháton utaztam, mert ha ló és lovasa egészséges, ez az utazás legkényelmesebb módja. Az utas így nem szorul rá a postamesterek szívességszolgálataira, s a toroköblögetésre vágyó postakocsisok sem kényszeríthetik be minden útszéli fogadóba. De honnét tudhattam volna előre, hogy mekkora fába vágom a fejszémet? Hiszen halvány sejtelmem sem volt a zord észak kemény teleiről! Arról, hogy a dermesztő hidegben megreped a zsindely, s a lehelet megfagy az orrlyukban. A mi teleink - akár északon a tavasz. Kevés meleg holmit vittem magammal, és minél távolabb haladtam északkelet felé, annál inkább gyötört a hideg. Ha fáztam - fáztam. Ifjú voltam és makkegészséges. De egyszer, Lengyelföldön, egy rongyokba öltözött öregembert pillantottam meg. Metsző északi szél fújt, az öreg egy kopár domboldalban feküdt. Nem volt mibe takaróznia, kékre fagyott teste kilátszott a nyomorúságos rongyokból. Megsajnáltam a szerencsétlent, és bár engem is parázsként égetett a fagy, ráborítottam a köpenyemet. Minden jóravaló ember így cselekedett volna. Hirtelen hangot hallottam a távolból: "Édes fiam, jótettedet, meghálálom én még neked. Csekélység, kár is rá több szót vesztegetni!" Hiába meresztgettem a szemem, a félholt öregen kívül teremtett lelket sem láttam, se közel, se távol, így hamar elfeledtem e furcsa szózatot, ígéretestül. Folytattam utam a behavazott téli világban. Csak mentem, mentem, s nem is láttam belőle egyebet a hónál. Rám esteledett. A sötétség megsűrűsödött, fény sehol sem csillant, falu semerre sem látszott. Csak a hideg és a hó szegődött mellém. Nem tudtam, mitévő legyek, hol hajtsam le a fejem éjszakára. A szél egyre jobban fújt, fújt, és gonoszul jeges darát szórt a szemembe. Oda a meleg köpönyeg, kegyetlenül fáztam. Már-már megbántam, hogy télvíz idején keltem útra. Akkora fáradtság tört rám, hogy csak kókadtan lötyögtem a nyeregben, mintha vasvillával hánytak volna oda. Hamarosan le is huppantam a lóról. A derék állatot egy út menti karóhoz kötöttem, én magam pedig elterültem a hóban. Két pisztolyomat a hónom alá szorítottam, hogy kéznél legyenek, ha netán veszélybe kerülnék. Aztán, akár a bunda, elaludtam a hódunnában. Olyan mélyen aludtam, hogy csak a kobakomra tűző napsugár ébresztett fel. Foga volt a télnek, de a napsütés mégis melengetni kezdett. Körülnézek, és csodák csodája! - mit gondoltok, barátaim, hová kerültem? Egy falucska temetőjébe! Igen, ott feküdtem a kis falu kellős közepén, a temetőben. Talpra ugrottam, és a lovamat kerestem. De a paripának nyoma veszett. Hiába forgatom a fejem jobbra-balra, előre hátra - a derék állat eltűnt. Gondolhatjátok, hogy nem volt rózsás a kedvem. Ám abban a pillanatban nyerítést hallok a magasból, mintha égi nyerítés lenne. Ijedten pislogok felfelé: uramfia, ott lóg a szegény pára magasan a fejem felett, a templomtorony szélkakasához kötve! Csak akkor jöttem rá, hogy mi is történt velem: előző nap templomostul befújta a hó a falut, csupán a torony keresztje, illetve szélkakasa állt ki a magasságos fehér hótakaróból. Az esti sötétben út menti karónak véltem, és hozzákötöttem a lovamat. Éjszaka aztán fordult az idő, enyhébb légtömegek érkeztek, s míg aludtam, a hó olvadni kezdett alattam. És ahogy egyre jobban olvadt, én egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem. Hiába törtem a fejem, hogyan segítsek bajba jutott lovacskámon, nem maradt más választásom, mint hogy elővegyem a pisztolyomat, és szétlőjem a kantárt, hiszen az tartotta ott, a toronytetőn. Óvatosan céloztam. A lövés pompásan sikerült: lovam szerencsésen lecsúszott a toronyról a földre, békésen folytattuk hát utunkat. Az orosz határig semmi említésre méltó esemény nem történt. A kemény tél további ecsetelésével pedig már nem akarlak benneteket untatni, barátaim. Oroszországba érve meglepődve tapasztaltam, hogy itt bizony téli pihenőt kapnak a nyergek, mert hóban-fagyban senki sem ül lóra. Én is ismerem és alkalmazom a bölcs mondást, miszerint új ország - új szokás. Meg aztán nincs ínyemre, ha csodabogár idegenként megbámulnak a szájtátók. Nem volt ellenemre orosz uraságok módjára utazni. Szánt vásároltam hát, befogtam a lovamat, aztán hajrá, irány Szentpétervár! Biz még jókora út állt előttem. Már nem emlékszem, Észtországban történt-e, avagy valamivel közelebb a fővároshoz, nos mindegy, hogy hol, elég az hozzá - erre még most is kitűnően emlékszem -, egy hatalmas, sűrű, sötét erdőbe keveredtem. Akkora volt, hogy emberfia még nem hatolt át rajta. Vadban is bővelkedett. Vidáman visz a szán a se hossza, se széle rengetegen át; én hol fütyörészek, hol dalolgatok, hol pedig el-elsütögetem a puskámat. Hirtelen farkasüvöltés hasít a levegőbe. Hátrafordulok és már látom is a nyomomban száguldó bestiát. Éhsége szédítő iramra sarkallta. Nyilván megszimatolta a remek zsákmányt. Egyre jobban kurtult köztünk a távolság. Puskatöltényeimet elpufogtattam, így most már csak késem volt egyedüli fegyverem. Bevallom, összeszorult a szívem, féltem. A férfias haláltól nem reszkettem, azzal farkasszemet néztem volna, de hogy egy farkas kosztoljon belőlem - nem, ezt igazán nem tudtam volna elviselni! S most mégis úgy látszott, sorsomat e szürke bestia pecsételi meg. Közben már be is ért. A szán aljába vetettem magam, kinyújtva, mozdulatlanul feküdtem, akár egy koporsóban. A borzalomtól, akár a holtak, megmerevedtem. Szinte úgy éreztem, mintha síromban porladnék. Hagytam, hadd fusson a lovam inaszakadtáig, hiszen a szerencsétlen pára jól tudta, hogy az életéért fut. És bekövetkezett az, amit álomban se reméltem volna. Már fikarcnyi reményem sem maradt, hogy ép bőrrel megúszom ezt a veszedelmet. De a farkas rám se hederített, átugrott, és dühödten rávetette magát a lovamra. A nyakszirtjére ugrott, és mélyen beleharapott. A szerencsétlen állat a rémülettől és fájdalomtól egyre gyorsabban és gyorsabban repült. Szinte nem is érintette a földet. Versenyt futott a halállal. Abban a pillanatban valamelyest feleszméltem, s olyannyira megbátorodtam, hogy felemeltem a fejem. A látványtól elhűlt bennem a vér: a farkas szinte egészen belerágta magát a lóba. Elöntött a düh, rettentő mérgemben gondolkodás nélkül megragadtam az ostort, és nem kíméltem a bundáját. E váratlan támadástól megijedt a bestia, de nem zavartatta magát, még mohóbban folytatta megkezdett lakomáját. Száz szónak is egy a vége: lovam helyett immár a farkas röpítette a szánomat, mert mire elfogyasztotta a lovat, ő maga került helyébe a hámba. Nem sajnáltam az ostorszíjat, nagyokat sóztam vele a hátára, s ugyancsak szorosan fogtam a gyeplőt. Nos, a farkashúzta szánnal szerencsésen és épségben megérkeztem Szentpétervárra, bár ezt sem én, sem pedig őordassága nem reméltük. Aki mer, az nyer. Lám, még egy farkast is be lehet fogni a szánba! Farkasfogatomat utcaszerte megbámulták az összecsődült járókelők. A csodálatos látványtól kiguvadt a szemük. Farkasfogat ide, farkasfogat oda, a fő, hogy oda értem, ahová akartam. És most, barátaim, nem kívánlak untatni benneteket Oroszország nagyszerű fővárosának leírásával. Nem beszélek a gyönyörű panorámáról, a csodálatos műkincsekről, művészetről, gazdagságról, miegymásról. Ez a város valóban észak csillaga. Hadd ne meséljek most az előkelő társaság pletykáiról és vidám kalandjairól, helyettük inkább becsesebb és nemesebb dolgoknak szenteljük figyelmünket: a lovaknak és a kutyáknak. Amióta csak eszemet tudom, mindig nagy örömöm tellett bennük, Oroszországban pedig valóban első osztályú paripákat és ebeket láttam. De ne feledkezzünk meg a rókákról, farkasokról, medvékről és egyéb vadakról sem, mert ez az ország a világ bármely más országánál is jobban bővelkedik vadban. Valóságos vadászparadicsom. Végezetül megemlítem a vidám mulatságokat s a vitézi tetteket. Szavamra, ezek ezerszer jobban illenek egy igazi férfiúhoz, mint a görög és latin szavak szajkózása vagy a rózsavizes, kikent-kifent ficsúrok üres fecsegése.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu/00300/00342

minimap