Bachmann, Ingeborg: Sötétségről dalolok (Dunkles zu sagen Magyar nyelven)

Wie Orpheus spiel ich

auf den Saiten des Lebens den Tod

und in die Schönheit der Erde

und deiner Augen, die den Himmel verwalten,

weiß ich nur Dunkles zu sagen.

Vergiß nicht, daß auch du, plötzlich,

an jenem Morgen, als dein Lager

noch naß war von Tau und die Nelke

an deinem Herzen schlief,

den dunklen Fluß sahst,

der an dir vorbeizog.

Die Saite des Schweigens

gespannt auf die Welle von Blut,

griff ich dein tönendes Herz.

Verwandelt ward deine Locke

ins Schattenhaar der Nacht,

der Finsternis schwarze Flocken

beschneiten dein Antlitz.

Und ich gehör dir nicht zu.

Beide klagen wir nun.

Aber wie Orpheus weiß ich

auf der Seite des Todes das Leben

und mir blaut

dein für immer geschlossenes Aug.

Mint Orfeusz, játszom

az élet húrjain a halált,

s a föld s a te szemed

szépségébe – mely kormányozza az eget

csak sötétségről dalolok.

Ne feledd, ama reggelen,

mikor még fekhelyedre harmat

hullt s melleden aludt a szegfű,

te is hirtelen a sötét

folyót láttad meg,

mely elfolyt előtted.

A némaság húrja

a vér hullámára feszült,

megpengettem zengő szívedet.

Hajfürtjeid elvegyültek

az éj árnyhajával,

arcodra a sötét

hópihéje hullt.

S én nem vagyok a tiéd.

Mindketten panaszkodunk.

De a halál oldalán is

– mint Orfeusz – látom az életet,

s örökre zárt

-szemed kékje világít felém.